Tálné Molnár Erika (szerk.): Munkaviszony megszüntetése. Rendes és rendkívüli felmondás (Budapest, 2008)

Rendes felmondás 124 A munkaügyi bíróság az összegszerűségről szóló döntését az Mt. 193/M. § (2) bekezdéssel indokolta. Az ítélet ellen az alperes által benyújtott fellebbezés elsődlegesen annak megváltoztatására és a kereset elutasítására, másodlagosan az öthavi átlagkeresetnek megfelelő összegben történt marasztalás leszállítására irányult. A megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét fellebbezett részében részben megváltoztatta, az alperest terhelő marasztalás összegét 189 924 Ft-ra leszállította, és a keresetet az ezen felüli részben elutasította. A megyei bíróság az ítéletében az elsőfokú bíróság ítélete indokolásának a felperes terhességével kapcsolatos részét mellőzte. Az elsőfokú bíróság érvelésének az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pontjára vonatkozó részét helyesnek találta, mivel a táppénzes állomány önmagában nem lehet a munkaviszony megszüntetésének okszerű indoka. A másodfokú bíróság az öthavi átlagkeresetnek megfelelő összegű marasztalást eltúlzottnak találta, ezért azt kéthavi átlagkeresetnek megfelelő összegre leszállította. Az alperes a másodfokú bíróság jogerős ítélete ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében „új határozat" hozatalát, a felperes keresetének elutasítását kérte, mivel a határozat az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pontjába ütközik. Érvelésének lényege szerint a jogerős ítélet azzal a következménnyel jár, hogy a munkaerő-kölcsönzőnek a munkaviszony fenntartásával járó terheket akkor is viselnie kell, amikor a munkaerőt nem tudja kölcsönözni. Az alperes jognyilatkozatának indoka továbbá nem a felperes terhessége, hanem a hosszú betegállománya volt, az ezzel ellentétes álláspont téves. A Legfelsőbb Bíróság döntése és indokai A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak. Az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pont alapján a kölcsönbeadó felmondással akkor szüntetheti meg a munkaviszonyt, ha a munkavállaló munkaköri feladatainak ellátására alkalmatlan. Az Mt. 193/P. § (1) bekezdés szerint az ügyben alkalmazandó Mt. 107. § (1) bekezdés c) pont értelmében a keresőképtelen beteg munkavállaló a munkavégzési kötelezettség alól mentesül. Utóbbi jogszabályt az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pontjának nyelvtani és tartalmi értelmezésével együttesen vizsgálva megállapítható, hogy a keresőképtelenség a munkaköri feladatok ellátására való alkalmatlanságot nem alapozza meg. A munkaköri feladatokra (vagyis azon munkák körére, amelyeket a munkavállaló végezni köteles) való alkalmatlanság azt jelenti, hogy a munkavállaló a számára kijelölt munkafeladatokat valamely személyében rejlő ok: képesség, adottság, készség hiánya miatt nem tudja ellátni. Ennek megállapítása - az adott esetre irányadó külön rendelkezés hiányában - nem történhet meg olyan időszakban, amely alatt a munkavállalót a törvény a munkavégzési kötelezettség alól mentesíti [Mt. 107. § (1) bek. c) pont]. Fentiekre figyelemmel helytállóan állapította meg a jogerős ítélet, hogy a felperes ugyan munkát végezni nem tudott, táppénzes állománya azonban önmagában nem vezethetett okszerűen a munkaviszony megszüntetéséhez. A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.