Nagy Domokos (szerk.): A házassági jog és a kuria gyakorlata (Budapest, [1940])

ELŐSZÓ. A nyugateurópai kultúrkörben — mellyel szemben a keleti szláv kultúrkör egészen más lelkiséget termelt ki — a reformáció óta úgy a házasság megkötésének, mint a házasság felbontásának kérdése nagy egyházi és állami küzdelmek után és külömböző elrendezéseken keresztül jutott az egyes államokban külömböző időben egységes állami rendezés alá. A magyar házassági törvény (1894:XXXI. t.-c.) meghozatala is a történelmi fejlődés eredményében a nyugateurópai kultúrkör jelenségeként a kor elodázhatatlan követelménye volt. Nem szabad és egyetemes nézőpontból nem is lehet ezt a kérdést kizárólag felekezeti szemszögből vizsgálni. A magyar házassági törvény megalkotása a nyugateurópai kultúrkör egységes szellemi hatása volt, amelyből magunkat ki nem vonhattuk, mert megtelepedésünk után a nyugati és keleti szellemi mozgalomban a nyugati kultúrkörhöz csatlakoztunk és kapcsolódtunk. Ez egyetemesebb nézőpont helytállóságát nem rontja le a H. T. javaslatának általános indokolásából jól ismert s a mi vallásfelekezeteink nagy széttagoltságára s a házasság kötésére és bontására nézve fennállott sokféle szabályozásra vonatkozó okfejtése. Ez az országos helyzet adottsága volt, amely még nyilvánvalóbbá tette a javaslat szükségességét. Ennek a nézőpontnak a részletesebb kifejtésébe e helyen nem bocsátkozhatom, azonban a figyelmet reá kívánom irányítani azokra a felszóllalásokra, amelyek az 1790/91. évi XXVI. t.-c. tárgyalása rendén hangzottak el. E felszóllalások irányt-jelző történelmi tények. Gróf Zichy Károly országbíró azon a nézeten volt, „hogy talán az egész országra jó volna, ha a házassági ügyek ítélése az egyházi rend bírósága alól kivétetnék". A történelmi fejleményeket ezt követően már nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az 1843. évi augusztus