Magyar döntvénytár, 7. kötet (1905)

Az örökös hitelezőjének jogállása. hajtásra fenn nem tartható, hanem a kimutatás már a perben eszközlendő. (Curia 1889 november 26. 835. — Azonos : Curia : 1888 márczius 7. 40. L. erre még a temesvári tábla 1. sz. határozatát e gyűjtemény I. k. 289. lapján.) 588. Az örökös az örökhagyó tartozásaiért csak a reá az örökhagyótól szállott örökség erejéig tartozik felelősséggel. A felelősség mérvének, vagyis az örökségnek a megállapítása a perben hozandó tisztába s a végrehajtási eljárásra fenn nem tartható. Az örökhagyó hitelezőjének e perben joga van kimutatni, hogy az örökös tényleges birtokában nem levő vagyon is az örökhagyó hagyatékát képezi, továbbá, hogy az ügylet, melylyel a hagyatéki vagyon a hagyatékból elvonatik, vele szemben hatálytalan és a hagyatéki terhek koholtak. Curia : Általános jogszabály az, hogy az örökös az örökhagyó tartozásaiért csak a reá az örökhagyótól szállott örökség erejéig tartozik felelősséggel. Ebből következik, hogy midőn az örökhagyó tartozásaiért az örökös perbe vonatik, a felelősség mérvének megállapítása czéljából, a mennyiben az örökös a fentebb emiitett jogszabályon alapuló kifogással él, a perben hozandó tisztába, hogy melyek azok a hagyatéki vagyonok, melyeknek értéke erejéig az örökös marasztalható. Ez az elv áll akkor is, a midőn az örökségi vagyon az örökösnél természetben már nincsen meg, és az örökös saját személyében kéretik marasztaltatni, t. i. akkor is tisztába hozandó az az örökségi érték, mely az örökösnek jutott, és a melyen tul az örökös felelősséggel nem tartozik. A birói Ítélettel való köteleztetésnek oly módozata tehát helyet nem foglalhat, hogy az örökös bármikor, tehát a végrehajtás során kimutatható vagyon erejéig is marasztalható legyen és mivel az Ítéletnek magában kell foglalnia a végrehajthatóság előfeltételeit, az erre vonatkozó vitás kérdés nem hagyható a végrehajtási eljárásra. A törvénynek megfelelő eme gyakorlaton az 1894 : XVI. törvényczikkben szabályozott örökösödési eljárás mit sem változtatott, hanem csakis biztosította bizonyos előfeltétel mellett a hitelező jogait arra nézve, hogy az örökhagyó vagyonából kielégítést nyerhessen. Az 1881 : LX. törvényczikknek 15. §-ában foglalt rendelkezések sem támogatják e részben felperes álláspontját, mivel a most idézett szakasz oly esetre rendelkezik; midőn maga az örökhagyó lett elmarasztalva. E szerint a felebbezési bíróság jogszabályt azzal nem sértett, hogy alperesek marasztaltatásának feltételét a perben kimutatandó hagyatéki vagyontól tette függővé. Ily örökségi vagyont azonban felperes a felebbezési bíróság ítéletében megállapított vagyonon kivül ki nem mutatott, mivel az 1900. ö. 22/11. sz. végzés szerint az örökhagyó vagyona nem alpereseknek, hanem az örökhagyó özvegyének adatván át, az örökösöknek oly hagyatéki vagyon birtokukban nincsen, melyből a hitelező tőlük kielégítést szerezhetne. De nem képez jogszabálysértést az sem, hogy a felebbezési bíróság az 1900. ö. 22/11. számú hagyatékátadó végzés szerint az örökhagyó özvegyének átadott vagyont, vagy pedig ezzel szemben az örökhagyó özvegye által kötelezett vételárat hagyatéki vagyonnak nem minősítette. Nem szenved ugyan kétséget, hogy az örökhagyó hitelezőjének joga van kimutatni, hogy az örökös tényleges birtokában nem lévő vagyon is az örökhagyó hagyatékát képezi,