Magyar döntvénytár, 7. kötet (1905)

Növedékjog. 461 esetében az örökösödésre hivatott felperesekre tartozik, s mert különben is a törvény és törvényes gyakorlat mi tiltó szabályt sem állit fel abban az irányban, hogy az örökhagyó akár összes vagyonáról hagyományozás utján rendelkezzék. A H. Emánuellel állítólag fennállott ágyassági viszony pedig még bizonyitása esetén sem tenné a végrendeletet érvénytelenné, már csak azért sem, mert a végrendeletben a javára tett rendelkezés ezen oka kimondva nincs, s ekkép egyáltalában nincs kizárva, hogy annak indokául más körülmény szolgált. (1896. szeptember 11. 3832/1894. sz.) Ugyanily állásponton áll a kir. Curia 601/1883., 7831/1884., 8432/1888. sz. Ítélete is. Növedékjog. (Tervezet: 1860—1863. §.) 284. A növedékjog az örökhagyó valószínű akarata érteimébert bírálandó meg, e szerint arra első sorban azok vannak hivatva, a kiket az, örökhagyó ugyanarra a hányadrészre vagy ugyanarra a vagyontárgyra együttesen nevezett örökösül (re coniuncti) Curia: örökhagyó a hagyományok és terhek kielégítése után fenmaradó hagyatékára, végrendeletének XV. pontja szerint, B. B. K.-t^ br. B. E.-t, P. F.-t, S. E.-t és ennek nejét rendelte örököseiül s ezzel kifejezést adott abbeli akaratának is, hogy hagyatékának az a része törvényes örököseire ne szálljon, következően nem felel meg az örökhagyó akaratának, ha a fentebb emiitett végrendeleti örökösök egyikének megürült örökrésze a törvényes örökösöknek Ítéltetik meg. Nem változtat ezen az sem, hogy az örökhagyó a hányadokat is meghatározta, a mely szerint hagyatékának fentebb érintett része végrendeleti örökösei közt felosztandó, mert a végrendelet idézett XV. pontjából határozottan kitűnik, hogy a hagyományok és terhek kielégítése után fenmaradó egész hagyatékát kizáróan az e pontban megnevezett végrendeleti örököseinek kívánta juttatni, a felosztásarányának meghatározásával tehát nem azt akarta kifejezni, hogy eme végrendeleti örökösei hagyatékának szóban forgó részéből a kifejezett hányadnál nagyobb örökségben nem részesülhetnek, hanem csak a felosztás módját czélozta a kinevezett örököstársak közt szabályozni, örökhagyónak a fentebbiek szerint megállapítható abból az akaratából, hogy hagyatékának kérdéses része említett örököseit kizáróan illesse, önként következik, hogy a mennyiben azok közül egyiknek örökrésze megürül, az a többi végrendeleti örököstárs örökrészét növeli. Nem eshetik tehát az az örökhagyó előtt elhalt végrendeleti örökös leszármazói javára, a kik a végrendeletben sem kifejezetten utóörökösöknek ki nem neveztettek, jóllehet arra, a mint a másodbiróság Ítéletében kifejtette, az örökhagyónak elég ideje volt, sem a végrendeletből örökhagyónak az a czélzata ki nem tűnik, hogy az elhalt örökös leszármazói utóörökösöknek tekintessenek, mert még abból, hogy eme leszármazók részére hagyományokat rendelt, az örökhagyónak ilyen irányú czélzatára következtetést vonni annál kevésbé lehet, mivel a hol utóörököst nevezni akart (Végrend. V. p.), ott abbeli akaratának határozott kifejezést is adott. Ezek szerint a br. B. E. elhaltával megürült örökrész az ő örököstársait illetné, minthogy azonban alperesek megnyugodtak a másodbiróság Ítéletének abban a rendelkezésében, melynél fogva az az örökhagyó törvényes örököseinek, illetőleg azok