Magyar döntvénytár, 7. kötet (1905)

Hitvestársi öröklés. 383 Budapesti törvényszék : Felperes keresetének helyt ád, ehhez képest R. F.-nek szerzeményi vagyonát képezett hagyatékára nézve a felperes hitvestársi öröklési jogát, az örökhagyó öröklött ági vagyonát képező hagyatékára nézve pedig a felperes özvegyi haszonélvezeti jogát megállapítja, s az Ítéletet jogerőre emelkedés után a budapesti VIII—X. ker. járásbíróság, mint hagyatéki bírósághoz átteszi. Indokok : Nem vitás a felek között s a hagyatéki iratokból megállapítható, hogy R. F. hagyatéka a leltárak szerint megjelölt vagyonból. áll s hogy ennek a vagyonnak az A) és B) alatt leltárakban, továbbá a C) alatti leltár 4. t. a. megjelölt része szerzeményi, a C) alatti leltár 1—2. t. a. megjelölt része pedig öröklött .ági természetű. Az sem vitás a felek közt, hogy felperes és örökhagyó közt, .a házassági anyakönyvi kivonat szerint, 1855. április 16-án kötött házasság érvényes volt, az örökhagyó haláláig fennállott, a házasfelek azonban 1858 óta az örökhagyó haláláig nem éltek együtt. Minthogy pedig az is megállapítható, hogy az örökhagyó a vagyonáról nem végrendelkezett •s leszármazó egyenes örököse nincs, az eddig előadottakkal megállapított tényállás alapján s az ideiglenes törvénykezési szabály 14. §-ának a) pontja •és a 16. §-a értelmében a keresetnek helyt kellett adni s a felperes hitvestársi •öröklési jogát a szerzeményi javakra, s özvegyi haszonélvezeti jogát az •öröklött ági természetű hagyatékra nézve meg kellett állapítani annyival inkább, mert alpereseknek a felperes keresetileg érvényesített joga ellen a házasfelek külön élésére s felpereseknek a különélés alatt tanúsított magaviseletére alapított kifogása nem volt figyelembe vehető s a kereset •elutasítására okul bizonyítás esetén sem szolgálhatna. A hitvestársi öröklési jognak s az özvegyi haszonélvezeti jognak is forrása ugyais az érvényes házasság. A házastársaknak erre való igénye az érvényes házasság megkötésével keletkezik s következőleg csak annak megszűnésével enyészik el. Érvényben levő hazai törvényeink az emiitett igények szempontjából együttélő és különélő házastársak között különbséget nem tesznek, és nincsen állandó, jogszabályul követendő bírói gyakarlat sem, a mely a különélésnek, legyen az bár állandó jellegű, vagy a házasfél vétkességének jogszüntető hatályt tulajdonítana. A házassági viszony különös természetét, annak csupán a két házasfélre korlátolt kizárólagosságát szem előtt tartva, helyesnek kell felismerni a házassági jogról szóló törvényünk V. fejezetében elfoglalt azt az álláspontot, mely szerint, a bontó okok felhasználásával, az érvényes házasságnak felbontás általi megszüntetését szorgalmazni, minden más harmadik személy kizárásával, egyedül a házasfelek jogositvák. A házasság felbontásának szorgalmazása tehát a házasfelek személyéhez kötött, attól elválaszthatlan jog, a mely a házasfelek jogutódaira át nem száll, a felbontás iránti kérelem alapjául felhozható •okok pedig csak házassági perben bírálhatók meg. Ha azonban fennálló törvényeink szerint nincs joguk a házasfeleken kívül harmadik személyeknek a házasság felbontását szorgalmazni, nem illetheti meg harmadik személyeket az a jog sem, hogy a túlélő házastársnak a házassági viszonyból eredő hitvestársi öröklési jogát a házassági viszonyból vett okok alapjáról megtámadják. Ennek az álláspontnak megerősítésére, hasonlatosságánál fogva, felhozható öröklési jogunknak az a szabálya is, mely szerint a kitagadás jogát egyedül csak az örökhagyó érvényesítheti, s az örökösök Idtagadási okul szolgálható érdemetlenségi eseteket a szükségörökössel