Apáthy Jenő (szerk.): A m. kir. legfelsőbb honvéd törvényszék döntvényei. Figyelemmel a cs. és kir. legfelsőbb katonai és a cs. kir. legfelsőbb Landwehr törvényszék gyakorlatára (Budapest, 1918)

81 vényszéki ítélet arra az esetre, midőn a vádló, vádlott javára kíván perorvoslattal élni, mert az ily perorvoslat használhatását, maga a törvény, kifejezetten ahhoz a feltételhez köti, hogy ahhoz parancsnokától utasítása legyen. Ellenben tekintettel a törvény szövegére, vádló hivatali állására, a közte és parancsnoka közti szolgálati viszony belső természetére és arra is, hogy néha székhelyük különböző helyen van, ily esetben sem lehet a bíróságot feljogosítottnak nyilvánítani arra, hogy vádlótól, a parancsnoki meghagyás felől, okmányszerű igazolást követeljen, hanem meg kell elégedni azzal, hogy vádló a perorvoslat bejelentésére meghatározott határidőn belül kijelenti, miszerint annak használására parancsnokától meghagyása van. Miután a bűnvádi üldözés joga a parancsnokot illeti, e jog válnék illuzóriussá, ha a vád szerint történt elítélés esetén a parancsnok ügyésze, esetleg a felmentés iránt élne a parancsnok tudta nélkül perorvoslattal. Ilyen és hasonló anomáliáknak elejét veendő, rendeli kifejezetten is a törvény, hogy a vádló, vádlott javára, csak a parancsnok meghagyásából élhet perorvoslattal s e törvényes rendelkezéseknek, a fent kifejtettek értelmében kell telhetően érvényt szerezni. Jegyzet. Vádló lemondása a perorvoslat használatáról jogérvényes, ha az illetékes parancsnok utasítását nem is kérte ki ehhez. A lemondást utólag, még az illetékes parancsnok utasítása alapján sem vonhatja többé vissza. (L. a L. H. T. 14. számú döntvényét.) 20. sz. döntvény. (Kelt 1916. évi november 24-én, P. 270/16. számú ügyben.) 1. Ha az elsőfokú bíróság abban a nézetben van, hogy a vádlott cselekménye nemcsak a Kbtk. 327. §-ában meghatározott, az állam hadiereje el6