Apáthy Jenő (szerk.): A m. kir. legfelsőbb honvéd törvényszék döntvényei. Figyelemmel a cs. és kir. legfelsőbb katonai és a cs. kir. legfelsőbb Landwehr törvényszék gyakorlatára (Budapest, 1918)
120 vádlott fellebbezését, mint meg nem engedettet, vissza kellett utasítani. Ezt a kérdést a legfelsőbb honvéd törvényszék igenlőleg döntötte el. A Kbp. 354. §-ának 1. bekezdése ugyanis, nyilvánvalóan az anyagi igazság érvényesülését célozza, az utolsó mondatban foglalt rendelkezéssel. Az anyagi igazság követelménye az, hogy ugyanazon cselekmény elkövetésében, azonos tevékenységgel, teljesen azonos körülmények és viszonyok közt részt vett több egyés közül az egyik, szigorúbban ne büntettessék, mint a másik, illetőleg, hogy az egy bűnügyben, több tettes javára fennforgó, ugyanazon enyhítő körülmény mindegyiknek javára betudassék és, hogy az e tekinteben egyiken esett igazságtalanság reperáltassék, ha az ügy a másik tettes perorvoslata folytán érdemben felülvizsgáltatik. Az anyagi igazság szempontjából mellékes az, vájjon az a vádlottárs, akin a méltánytalanság esett, mi okból nem él perorvoslattal. De nem tesz e tekintetben külömbséget maga a Kbp. 354. §.-a sem. Az anyagi igazság szempontjából az sem tesz külömbséget, vájjon azt a vádlottat, akin a méltánytalanság esett, megillette-e egyáltalán a perorvoslati jog, vagy sem, és hogy a perorvoslattal azért nem élhetett-e, mert a rendkívüli enyhítő jog javára már úgyis alkalmaztatott, vagy mert a perorvoslatról kifejezetten lemondott, illetőleg azt kellő időben be nem jelentette stb. A Kbp. 354. §.-ának dictiója („hivatalból akként kell eljárnia, mintha ezek a vádlott társak is fellebbeztek volna"), ezzel szemben arra látszik mutatni ugyan, mintha ott csak olyan vádlottak jöhetnék szóba, akiket a fellebbezési jog, a Kbp. 333. §.-a értelmében elvileg megillette volna, ámde mig ily külömbség tételnek, az előadottaknál fogva belső indokoltsága nincs, addig másfelől eme, az illető vádlottra nézve illiberális magyarázat ellen még az a körülmény is szól, hogy a Kbp. 424.