Havasi Győző - Kálmán György (szerk.): Elvi határozatok gazdasági perekben. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1986)

vizsgálat hatására — egészben vagy részben — a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága számlájára már befizette. Abból, hogy a jogszabály erre az esetre külön nem tért ki, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a meg nem engedett módon, pl. a fogyasztók megkárosításával elért jogtalan anyagi előny a gazdasági bírság iránti eljárásnak már nem tárgya, az a gazdasági bírság kiszabásánál csak az ún. többletszankció megállapítása szempontjából vehető figyelembe. Az ilyen helytelen következtetés ugyanis ellentétben állana a vállalati önrevízió és a nyilvántartások valódiságának elvével is. A 20/1973. (VII. 25.) MT számú rendelet 6. §-a (1) bekezdésének helyes értelmezése szerint a gazdasági bírság jogintézményének szerepe — a vizsgált szempontból — kettős: egyrészt a vállalat jogosulatlanul elért anyagi előnyének, tisztességtelenül szerzett hasznának az elvonását jelenti, másrészt a kifogásolt magatartás szankcionálására szolgál. Ebből következik az, hogy ha a vállalat a gazdasági bírság egy részét, pl. a jogtalan anyagi előnynek megfelelő összeget időközben egészben vagy részben az említett számlára már befizette, a gazdasági bírság mértékének megállapítása, illetve kiszabása során a bíróságnak erre valóban figyelemmel kell lennie. Tekintve azonban, hogy az ítéletben foglalt döntésnek — a Pp. 213. §-a (1) bekezdésének értelemszerű alkalmazásával — ki kell terjednie a gazdasági bírság kiszabására irányuló indítvány egészére, a gazdasági bírság összegét meg kell határoznia. A bíróságnak meg kell tehát állapítania a gazdasági bírság teljes összegét abban az esetben is, ha a vállalat időközben pl. a jogtalan előny összegét a Pénzügyminisztérium megfelelő számlájára már befizette, a megbírságolt gazdálkodó szervezetet azonban csupán a különbözeti összeg: a befizetett jogtalan anyagi előnyt meghaladó gazdasági bírság megfizetésére kell kötelezni. Azt ugyanis, hogy az időközi befizetés esetében a vállalatot kell-e még további fizetésre kötelezni és milyen összegben, csak úgy lehet helyesen meghatározni, ha a bíróság az ítéletében rendelkezik a gazdasági bírság összegének — a 32/1984. (X. 31.) MT sz. r. 5. és 6. §-a szabályainak megfelelő — megállapításáról, s ha szükséges, rendelkezik arról is, hogy a megbírságolt vállalat ehhez képest még milyen összegű befizetésre, milyen teljesítési határidővel köteles. Az ilyen jogerős ítélet és ennek a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága részére történt megküldése kétségtelenné teszi, hogy a bíróság a vállalatra milyen összegű gazdasági bírságot szabott ki, a vállalat időközi befizetése erre történt-e és milyen összegű további befizetésre köteles. Ennek folytán kizárt az a lehetőség, hogy a vállalat az ítéletet megelőzően, önként befizetett összeget esetleg — a 29/1967. (XII. 15.) PM számú rendelet 14. §-a szerint, az elévülési időn belül, téves befizetésként — jogszerűen visszakövetelje. A 11/1966. (VI. 29.) PM számú rendelet 119/A. §-a (1) bekezdésének d) pontja szerint a gazdasági bírság iránti ügyben az első fokú eljárási illeték mértéke a bírság 3%-a, a (7) bekezdés szerint pedig a fellebbezési eljárásban ennek kétszerese. A 119/B. § (1) bekezdése értelmében viszont a 119/A. §-ban meghatározott illeték felét kell fizetni abban az esetben, ha az első tárgyaláson azonnal elismerés történik. 181