Polgári és gazdasági elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1980)

nyek vizsgálata nélkül — bontsa fel a társadalmi rendeltetésük betölté­sére alkalmatlanná vált házasságokat. A bontóper lefolytatása a feleknek a házasság felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítása esetén is gondos körültekintést kíván a bíró­ságoktól. Elsősorban azt kell eldönteni, hogy a felek egyező akaratnyil­vánítása a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlását bizonyít­ja-e. Erről főként a feleknek a közös akaratnyilvánítással kapcsolatos ma­gatartása, akaratnyilvánításuk befolyásmentessége és véglegessége alap­ján lehet meggyőződni. Erre lehet következtetni különösen abból, hogy a házastársak az életközösség megszakításával kapcsolatban az együvé­tartozást minden vonatkozásban felszámolták, tartósan új életre rendez­kedtek be, megfelelően rendezték a közös gyermek elhelyezését és tartá­sát, a szülő és a gyermek közötti érintkezést (a láthatást), az eltartásra rászoruló házastárs jövőjét, a közös lakás használatát, illetőleg ha min­den kérdésben nem is tudtak megegyezni, de a fennmaradó vitás kérdé­sekben kérik — a házasság felbontásával együtt — a bíróság döntését. Ez egyben arra is utal, hogy a felek házassága teljesen és helyrehozhatatla­nul megromlott. Ha a bíróság meggyőződik a bontásra irányuló egyező akaratnyilvání­tás véglegességéről és őszinteségéről és ezáltal arról, hogy a házasság fel­bontására mindkét fél valóban a köztük kialakult helyzet tarthatatlan­sága miatt kéri, és nincs többé remény a családi együttélés helyreállítá­sára, akkor — a törvényben meghatározott egyéb feltételek fennállása esetén — a házasságot annak vizsgálata nélkül kell felbontani, hogy mi­lyen okok vezettek e helyzet kialakulására; nincs tehát szükség — mint egyéb bontóperek esetében — a házasélet megromlásához vezető folya­mat részleteiben történő feltárására. Előfordulhat, hogy az egyező akaratnyilvánítást kényszer, tévedés, megtévesztés, befolyásolás vagy valamelyik házasfél helyzetének kihasz­nálása idézte elő. Pl. amikor az egyik házastárs a házasság felbontásának közös akaratnyilvánítással való kérését a másik házastárs jogos tartási igényéről való lemondásához, a közös lakás használata tárgyában vagy a házassági vagyonjogi kérdésekben tett engedményhez köti, vagy éppen ilyen jellegű előnyök biztosításával bírja rá a másik felet az egyező aka­ratnyilvánításra. Ilyenkor a bontást kérő egyező akaratnyilvánítást nem lehet befolyásmentesnek tekinteni, s ezért azt mint a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlását bizonyító körülményt nem lehet figye­lembe venni. Más kérdés, hogy ez esetben is sor kerülhet a bontásra, de csak az összes körülményre kiterjedő bizonyítási eljárás lefolytatása után, ha ennek eredményeképp kétségen kívül megállapítható a házas­ság teljes és helyrehozhatatlan megromlása, vagyis hogy az életközösség helyreállítására már nincs remény. Mindebből következik, hogy a felek személyes meghallgatásának nem­csak a békítés megkísérlése végett van jelentősége, hanem azért is, mert az egyező akaratnyilvánítás őszinteségéről, véglegességéről, megfontolt­ságáról és befolyásmentességéről a bíróság elsősorban a házastársak sze­mélyes nyilatkozata alapján győződhet meg. De a személyes meghallga­tás fontos annak megállapítása szempontjából is, hogy valamelyik házas­társ nem kényszer, tévedés vagy megtévesztés hatása alatt nyilatkozott-e. 31

Next

/
Thumbnails
Contents