Polgári és gazdasági elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1980)

szándékát, hogy eltartójának a magatartását valami módon, így esetleg végrendeleti juttatással is viszonozza. Egyéb körülmények is következ­tetési alapot nyújthatnak az örökhagyó elgondolásaira, eltartójának biz­tatására, az azzal való egyetértésre. Ezek a végrendeleti juttatás oká­nak a kifejezett megjelölése nélkül is bizonyossá tehetik, hogy az örök­hagyó végrendelkezésével az őt eltartó rokont a nyújtott tartás ellenér­tékéhez kívánta juttatni. Ilyenkor tehát az a helyzet, hogy az örökhagyó a Csjt. alapján több el­tartásra köteles rokon közül a róla gondoskodótól nem várta el az ingye­nes tartást, hanem vagyoni erejéhez képest ellenértéket kívánt annak nyújtani, nehogy a többi rokonnal szemben hátrányos helyzetbe kerül­jön. Az ilyen felismerés és elhatározás meg is felel az igazságnak, és ezért azt a lehetőséghez képest jogi oltalomban kell részesíteni. Bár az eltartó és az eltartott köthettek volna a Ptk. 586. §-a szerinti tartási vagy a Ptk. 655. §-a szerinti öröklési szerződést is, de ennek elma­radását számos méltánylandó ok kellően megmagyarázza. Ilyen lehet az, hogy az eltartott így is bízott eltartó rokonában, vagy éppen az, hogy mégis biztonságosabbnak vélte, ha javaival élete végéig ő rendelkezik. De ilyen indok lehet az is, hogy az eltartott az izgalmaktól, költségektől óvakodott, vagy maga az eltartó nem akarta esetleg anyagiaskodónak tűnő kívánságaival zaklatni az eltartottat stb. A Ptk. 590. §-ának (1) bekezdése szerint a közeli hozzátartozók között létrejött tartási szerződésből folyó kötelezettségek teljesítéséért nem jár ellenszolgáltatás, hacsak a körülményekből más nem következik. Ebből a rendelkezésből azonban nem lehet olyan következtetésre jutni, amely a már kifejtetteket erőtleníti. Ilyen esetekben ugyanis a körülmények éppenséggel olyanok, amelyekből az is következik, hogy az eltartott nem ingyen és szívességre számítva vette igénybe a tartást, hanem azt va­gyoni erejéhez képest holta utáni juttatással mint ellenszolgáltatással lehetőleg viszonozni kívánta, és erről az eltartó is tudott. Ilyen esetben az eltartott és az eltartó között olyan visszterhes jogvi­szony jött létre, amely az eltartott végrendeletének megfelelő érvénye­sülése útján megy teljesedésbe. Ha tehát az örökhagyó halála után a kötelesrészre jogosult rokonok fellépnek az örökhagyót eltartó végrendeleti örökössel szemben, ez min­den olyan esetben, amikor megállapítható a végrendelkezőnek az az aka­rata, hogy ő a juttatást a tényleg teljesített tartás ellenértékének szánta, erre alaposan hivatkozhat. Ilyen megoldás mellett pedig a kötelesrész kiszámításának az alapja [Ptk. 666. § (1) bek.] az az érték, amely a ténylegesen teljesített tartás ellenértékének a hagyaték tiszta értékéből való levonása után mutatko­zik. Ez a megoldás ugyan figyelmen kívül hagyja azt, hogy az eltartást nyújtó is a Csjt. szerint tartásra kötelesek körébe tartozik, valamint hogy ő és a kötelesrészre jogosultak milyen mértékben lettek volna a Csjt. szerint tartásra kötelezhetők, ennek azonban elfogadható indoka van. Ez pedig az, hogy ha az örökhagyó életében a rokonok figyelmen kívül hagyták a Csjt. szerinti kötelezettségüket, s ezzel rákényszerítették az 195

Next

/
Thumbnails
Contents