Marschalkó János (szerk.): Közigazgatási döntvénytár IX. kötet (Budapest, 1916)

Közigazgatási Döntvénytár. 89 fizetni. Az ápolt mint bérkocsis balesetbiztosítási kötelezettség alá esett ugyan, de nem szenvedett üzemi balesetet, amennyiben megállapíttatolt, hogy saját jószántából a szomszédban hordókat a pincébe vinni segédkezett s ez alkalommal ütötte el egy hordó. Ezért a felmerült költség viselése tekintetében az idézett törvénynek nem a baleset, hanem a betegség esetén járó segélyezésre vonatkozó általános rendelkezéseit, jelesül az 59. §-ban foglaltakat kell alkalmazni. Ez a törvényszakasz akként rendelkezik,' hogy a pénztár által köz- vagy nyilvánossági jellegű kórházba utalt tagnak nyújtott kórházi ápolás esetében 28 napon túl a tag részére házi ápolás esetén járó táppénz fizetendő a kórháznak. Azt kell vizsgálni tehát, hogy a jelenleg fennálló közegészségi intézmények mellett meddig terjed a pénztárnak az a joga, hogy tagjának közkórházi ápoláshoz való hozzájárulását magának fenntarthassa. Ezt a jogot a pénztár önkényétől függővé tenni legfeljebb akkor lehetne, ha saját megfelelő gyógyintézetei volnának, mert a betegségek nagy része házilag vagy egyáltalán nem, vagy pedig sikerrel oly életviszonyok közt, melyek közt a biztosítás kötelezettsége alá eső egyének tűlnyomó része él, nem gyógyíthatók. Ezért a pénztár bizonyos esetekben meg sem tagadhatja a kórházi ápoláshoz való hozzájárulását anélkül, hogy ezzel törvényes kötelezettségeinek teljesítése elől ki ne térne. Az idézett törvény rendelkezése nyílván mentesíteni akarta a pénztárt arra az esetre, ha tagja a pénztár alapszabályaihoz nem alkalmazkodva önhatalmúlag indokolatlanul kórházi ápolást venne igénybe és arra a jogos feltevésre van alapítva, hogy a pénztár kötelességének tudatában minden esetben a fennforgó körülmények szorgos mérlegelésével fog eljárni, nem következtethető azonban ebből az, hogy a pénztár indokolatlanul megtagadhassa tagjától az olyan betegsegélyezést, melyet neki más alakban nyújtani nem képes. Mindezekből az következik, hogy annak megítélését, hogy az adott esetben házi avagy kórházi ápolás nyújtassék, a pénztár önkényére bízni nem lehet. Erre az álláspontra helyezkedett a bíróság már akkor is, midőn azóta állandó gyakorlattá vált határozatában kimondotta, hogy a pénztári tag családtagjának kórházi ápolási költségét 28 napra terjedŐleg a pénztár akkor is fizetni köteles, ha az illetőt nem is utalta a kórházba, de a kórházi ápolás feltétlenül szükséges volt; és helyes törvénymagyarázat mellett ugyanezt az elvet kell alkalmazni a pénztári tagnak 28 napot meghaladó ápolása után felmerült költség viselése kérdésére is. A jelen esetben a beszerzett orvosi jelentésből kitetszőleg az ápoltnak oly súlyos volt a sérülése, hogy a kórházban való ápolás feltétlenül szükséges volt, minéltogva a jelen ítélet rendelkező része szerint kellett határozni.