Marschalkó János (szerk.): Közigazgatási döntvénytár IX. kötet (Budapest, 1916)

Közigazgatási Döntvénytár. 303 asztalost a M. F. nevű alkalmazottja által szenvedett baleset megtörténtének a kerületi munkásbizlosító pénztárnál való be nem jelentése által elkövetett és az 1907. évi XIX. tc. 190. §-ának e) pontjában meghatározott kihágás vádja és következményeinek terhe alól felmenti, a panaszos részéről törvényes határidőben beadott fellebbezés következtében felülbírálat alá vettem. Ennek eredményéhez képest az idézett másodfokú rendőri büntetőbírósági ítéletet megváltoztatom és H. J. asztalost azért, mert M. F. nevű alkalmazottja által 1913 július 11-én elszenvedett baleset megtörténtét a kerületi munkásbiztosító pénztárnál bejelenteni elmulasztotta, az 1907. XIX. tc. 190. §-ának e) pontjában meghatározott kihágásban bűnösnek mondom ki s az 1901 . XX. tc. 23. §-ában jelzeit célokra fordítandó 10 K pénzbüntetéssel, illetve behajthatatlanság esetében 1 napi elzárással büntetem. Indokok: Az alsóbbfokú lölmentő ítéletek indokai el nem fogadhatók. Az elsőfokú rendőri büntetőbírósági ítéletnek abbeli indoka, hogy vádlott a M. F.-t ért balesetről tudomással nem bírt, megczáfolást nyert magának vádlottnak a b —i járás főszolgabírója előtt 1913 október 31-én felvett jegyzőkönyvbe mondott beismerő vallomásával, mely szerint M. F. nevű munkása 1913 július elején fürésszel az ujját megvágta. De vádlottnak a szóban levő balesetről való tudomása mellett szól az a körülmény is, hogy a sérült bemondása alapján kiállított baleseti orvosi jelentésből kitűnőleg vádlott és a baleseti sérült a baleset alkalmával közösen fürészeltek egy darab fát és a sérülés után az első segélyt maga vádlott nyújtotta a sérültnek. Az a másodfokú reudőri büntetőbírósági ítéletben érvényre jutott álláspont, mely szerint a baleseti sérülés könnyebb természetű lévén, vádlott azt bejelenteni nem volt köteles, azért nem követhető, mert az 1907: XIX. tc. 84. §-ának első bekezdése kivétel nélkül minden üzemi balesetnek bejelentését elrendeli s a bejelentendő balesetek között súlyosságuk mérve tekintetében megkülönböztetést nem tesz. Ily különbségtétel adott esetben azt eredményezné, hogy az e tekintetben szakértelemmel nem bíró munkaadó önkényére bízatnék annak megítélése, súlyos-e valamely baleset és bejelentendő-e annak megtörténte? ez pedig teljes jogbizonytalanságot idézne elő. De egyébként a jelen esetben nem is állunk oly balesetlel szemben, melyet vádlott indokoltan minősíthetett csekély mérvűnek, mert az 1911. évi július 11-én történt baleseti sérüíés gyógytartamát a baleseti orvosi jelentésnek július 16-án történt kiállítása alkalmával a gyógykezelő orvos előreláthatólag még