Térfi Gyula (szerk.): Hatásköri jogszabályok és hatásköri határozatok tára X. kötet 1917 (Budapest, 1923)

J44 RENDES BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK A. fegyelmi bizottságnak az a határozata tehát, hogy a felperes cselekményét a szolgálati rendtartás 50. §-ába ütköző sikkasztásnak minősítette, helyes. Ezek szerint a fegyelmi bizottság határozatának alaki szempontból való érvénytelenítésére törvényes alap fenn nem forogj felperes keresetének az elsőrendű alperes elleni részével elutasítandó volt. Minthogy pedig felperes a másodrendű alperes alapszabályai szerint a másodrendű alperessel szemben az elbocsátásig eltelt szolgálati idejére a nyugellátás követelése iránt jogát elveszítette, a nyugellátás kiszámításánál alapul veendő szolgálati idejébe va^ó beszámítását nem követelheti. Felperest ez az igény csak az esetben illetné meg, ha olyan tényt igazolna, amellyel akár az elsőrendű, akár a másodrendű alperes a fegyelmi bizottság, illetve elnökigazgató által hozott határozatnak joghatályát megszüntette. Ilyen tény volna a szolgálati rendtartás 50. §-a szerint-•• az eljárás újrafelvétele és illetve új fegyelmi vizsgálatnak elrendelése s ezzel kapcsolatban a korábbi határozat hatályon kívül helyezése; ez azonban meg nem történt. Ilyen tény lenne még a felettes hatóságnak kegyelmi ténye is, ezt azonban felperes sem állítja. Az egyetlen körülmény, melyre felperes a fegyelmi bizottság, illetve elnökigazgató határozata joghatályának megszűnésének a bekövetkezését alapítani látszik, az a tény, hogy elsőrendű alperes öt év múlva 1893-ban a D) alatti határozatával felperest az elbocsátáskori rangfokozatának megfelelő hivatali állásba újból kinevezte. Ez azonban arra irányuló határozott és kifejezett szán dék hiányában annak megállapítására, hogy elsőrendű alperes azáltal a már korábban hozott fegyelmi határozatát hatályon kívül helyezni s annak a másodrendű alperes alapszabálya 13. §-ában meghatározott hatályát megszüntetni kívánta volna, egymagában még nem alkalmas. Felperes és elsőrendű alperes közt a felperes első ki-' • •