Grecsák Károly (szerk.): Új döntvénytár. A Magyar Kir. Curia, Kir. Itélőtáblák, nemkülönben más legfelsőbb foku ítélőhatóságok elvi jelentőségű határozatai. I. kötet. (Budapest, 1911)

A dolgok 241 seknek a vásárjog 1787. évben, a II. József császár által Bécsben, július hó 5. napján kiadott kir. adománylevél alapján adományoztatott s ez később II. Ferencz császár, mint magyar király által Bécsben 1792. évi augusztus 2-án kelt adománylevelével megerősíttetett; ezt az eredetben csatolt kiváltságlevelek is bizonyitják. E kiváltságos levelek tartalma szerint a felpereseknek a ius nundimale (vásárjog) adományoztál ván, kétségtelen, hogy az adományozás hatásaként azokat a jogokat nyerték, amelyek az adományozott jog tartalmát képezik, vagyis a felperesek felruháztattak a vásárjogból folyó jogoknak a gyakorlására, nevezetesen a vásári helypénz szedésére. Kétségtelen azonban az is, hogy a felperesek viszont csakis a vásárjog tartalmát képező, most már egyediili jogosítványnak gyakorlására a helypénz szedésére tekintendők korlátozottnak és pedig annál inkább csupán a vásáron kirakott áruk után a helypénz szedésére, mert a kiváltság alapján szerzett jogok csak a nyert kiváltság keretében gyakcrcIhatok és ki nem terjeszthetők. A felperesek által keresetbe vett ama jognak a megállapítása tehát, mikép a vásári vámszedési jogukat — ugy mint eddig is — a városba vezető utak végén felállított sorompóknál gyakorolhassák s a vásári vámokat ott szedhessék, nyilván meghaladja az adománylevél alapján nekik adományozott vásártartási jogban fentebb megállapított jogosítványokat és mert a helypénz csak az árusításra szolgáló terület elfoglalásakor, nem pedig a helységbe való belépéskor szedhető, a felperesek által eddig érvényesített eljárás, mint a vásári jogban nem foglalt jogosultság, de a dolog természeténél fogva is, sem az adományozott vásár joggal kapcsolatos és ezzel egy fogalom alá tartozónak, sem pedig a vásárjog tartozékaként nem minősíthető. Ezek szerint a felperesek a helypénzszedés módjának általok egy emberöltőt meghaladó idő alatt ilyetén gyakorlására és gyakorlás utján történt megszerzésére, elbirtoklására, amelyet az adománylevél ama kitételére alaplvanak „minden szabadságokkal és előjogokkal, amint egyéb szabad kir. városaink stb. vásárai tartatni szoktak" — annál kevésbbé hivatkozhatnak, mert az a körülmény, hogy a felperes által felhozott Kolozsvár és Nagyvárad városok a V) és rL) alattiak tanúságaként hasonlóan gyakorolták ebbeli, ugyancsak királyi adomány utján nyert vásárjogukat, annak megállapítása nélkül, hogy ezeknek az adomány levele a felperesekével egy időben kelt és a felpereseknek adott adománylevél kelte idejében is ugyanígy gyakorolták a vá sárjogot, nem alkalmas és pedig annál is kevésbbé, mert a felperesek maguk is a nekik adományozott vásárjogból kifolyó tulajdonképeni jogosítványt, vagyis a helypénzszedést az E) alatti 34—37. tételei szerint felsorolt árukra, mint tulajdonképeni vásári árukra is csak a fentebb megállapított és egyedül engedélyezett módon szedték; és mert a kir. törvényszéknek a rendelkezésére állott forrásmunkákból azt, hogy az adománylevélben a vásárjog gyakorlása tekintetében felhívott egyéb városok a vásár jogot a Döntvénytár. Masánjos I. 10