Görgey Mihály - zoltán Ödön (szerk.): Polgári, gazdasági és munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1976)
forgalom fokozottabb biztonsága, a telekkönyvi nyilvántartás5 zavartalansága és megbízhatósága érdekében és a kellően meg nem fontolt ingatlanelidegenítések megakadályozása céljából írásba foglaltassanak. A törvény ismertetett rendelkezéseiben megnyilvánuló szabályozásnak általános jellegű érvényét juttatja kifejezésre a fenti I—V. pontok szövegezése, amikor az ingatlan tulajdonjogának átruházására irányuló szerződéseket említ, illetőleg a szerződések elemeként határozza meg az ellenszolgáltatásnak vagy az átruházás ingyenességének a megjelölését. Ebből következik, hogy az I—V. pontban foglaltak értelemszerűen alkalmazandók nemcsak a forgalmi ügyletek alaptípusaként jelentkező adásvételi szerződésre, hanem a Ptk. nevesített szerződései körén (csereszerződés, ajándékozási szerződés, tartási, valamint életjáradéki szerződés stb.) kívül minden olyan szerződésre, amely ingatlan tulajdonjogának átruházására irányul. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy ennek az elvi döntésnek nem tárgya annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az ingatlan átruházása fejében vállalt tartási kötelezettségnél a szerződés írásba foglalásának hiányát pótolja-e a tartásnak huzamosabb időn át tartó teljesítése. f) Az a szerződés, amelyet a felek nem foglaltak írásba, vagy amely — bár írásba foglalása megtörtént — nem tartalmazza az I. pontban felsorolt elemeket, a Ptk. 217. §-a (1) bekezdésének rendelkezése folytán semmis. Kérdéses lehet azonban, hogy az írásba foglalt szerződésnek érvényességi kelléke-e azoknak a kikötéseknek írásba foglalása, amelyeket a törvény nem, de a felek vagy bármelyikük lényegesnek tekint. Nem kétséges, hogy a Ptk. 207. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabályozás folytán a szerződés a felek között csak akkor jön létre, ha — egyebek között — a bármelyikük által lényegesnek tartott kérdésben is megállapodnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen kérdésben létrejött megállapodást feltétlenül bele is kell foglalni az okiratba. Ennek az álláspontnak a helyessége kitűnik a Ptk. 207. § (2) bekezdése és a Ptk. 218. § (1) bekezdése szövegének összevetéséből. A Ptk. 207. §-ának (2) bekezdése a szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges (vagyis a törvény által lényegesnek tekintett), valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodást kívánja meg. Ezzel szemben a Ptk. 218. §-ának (1) bekezdése a szerződés érvényességi feltételéül csak a „lényeges" (tehát a törvény által lényegesnek tekintett) kérdések írásba foglalását írja elő, de nem említi ezen a helyen a felek által lényegesnek tekintett kérdéseket. Nyilvánvaló, hogy a különbségtétel tudatos, s a felek által lényegesnek minősített kérdéseknek csak annyiban van szerepük, hogy azokban is meg kell állapodniok, írásba foglalásuk azonban törvényi rendelkezés hiányában nem köve5 Az 1972. évi 31. számú törvényerejű rendelet 48. §-ának (6) bekezdése értelmében a jogszabályokban a telekkönyvre utaló elnevezés ingatlannyilvúntartásra módosul. A 49. § (1) bekezdése viszont kimondja, hogy azokra a községekre, amelyekre vonatkozóan még nem valósult meg a törvényerejű rendeletben szabályozott ingatlannyilvántartás, átmenetileg általában a telekkönyvről szóló jogszabályokat kell alkalmazni. 69