Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XXIII. kötet (Budapest, 1931)

Magánjogi Döntvénytár. 19 ugyanis a fellebbezési bíróság, hogy a tanuk másodszori kihallgatásuk során az első vallomásukat fenntartották és így abból, hogy 2^ év múlva történt második kihallgatásuk alkalmával az események részleteire pontosan visszaemlékezni nem tudnak, a tanuk vallomásai közötti ellentétre következtetés nem vonható. Az a panasz sem helytálló, hogy a szóbeli végrendeleti tanuk vallomásainak a mérlegelése nem a tanubizonyítás általános szabályai alá esik, vagyis hogy a vitás tényállást csak akkor lehessen megállapítani, ha a tanuk vallomása e részben teljesen egybehangzó. Nem helytálló pedig azért, mert törvényes korlátozás hiányában a Pp. 270. §-ának általános szabálya itt is irányadó, ennélfogva a szóbeli végrendelet megtörténtét és annak tartalmát a bíróság a szóbeli végrendeleti tanuk vallomásának mérlegelése alapján jogszabálysértés nélkül megállapíthatja. Téves különösen az az érvelés, mintha a fellebbezési bíróság a P. János tanú vallomása alapján azt állapította volna meg, hogy örökhagyó szóheli végrendelet alkotási szándékát az összes végrendeleti tanuk előtt kijelentette volna, mert a fellebbezési bíróság részben a P. János tanú által bizonyított előzetes nyilatkozatból, részben pedig a végrendeleti tanuknak fent ismertetett vallomásából állapította meg következtetés útján, hogy örökhagyó szóbeli végrendelet alkotására vonatkozó szándékát ki is nyilvánította. Nem rontja le a fellebbezési bíróság a szóbeli végrendelet alkotására vonatkozó megállapítását az a körülmény, hogy a végrendelkezéskor felvett irat végrendeletnek címeztetett, hogy abban örökhagyó első személyben tett nyilatkozatai foglaltatnak és hogy azt örökhagyó kézjegyével is ellátta, mert a megállapított tényállásból okszerűen következik, hogy a vitás irat nem írásbeli végrendeletnek, hanem feljegyzésnek készült. Ezt a minőségét pedig a szövegezés és az örökhagyóval történt aláíratás sem változtatja meg. Minthogy helyes a fellebbezési bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy a szóbeli végrendelet érvényességéhez nem szükséges, hogy örökhagyó a törvény szavaival jelentse ki, hogy a tett végrendelkezés az ő szóbeli végrendeletét tartalmazza, hanem elégséges az is, hogy ha nem fér kétség ahhoz, hogy végrendelkező szóval tett kijelentésének végrendeleti hatályt kívánt tulajdonítani és azt, amit a tanuk együttes jelenlétében kijelentett, maga is szóbeli végrendeletnek tekintette, minthogy továbbá a jelen esetben ennek a követelménynek a betartása is megállapítást nyert, ennélfogva a fellebbezési bíróság döntése jogszabályt nem sért. 2*