Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XIX. kötet (Budapest, 1927)

Magánjogi Döntvénytár. 67 Az említett rendelet 10. §-ának rendelkezését ugyanis nem lehet akkép érteni, hogy a §-ban említett «szolgáltatásoké kifejezés az óvadékra is vonatkozik. Nevezetesen a rendelet 1—10. §-ai, amint e §-okat részekre tagoló feliratok is mutatják, általában a haszonbérre, az alhaszonbérre és a haszonbérleti jogviszonyból kifolyólag teljesítendő «egyéb szolgáltatásokéra terjednek ki, tehát nyilvánvalóan csak az oly szolgáltatásokra, amelyek a szerződés- kétoldalú voltából folyó szolgáltatás- és ellenszolgáltatásképpen jelentkeznek, vagyis amelyekkel az egyik fél a másiknak az utóbbit végleg megillető ellenértékképpen tartozik. Az *bben a körben beállott értékeltolódások voltak azok, amelyek nyilvánvaló és egyben méltánytalan volta az úgynevezett haszonbéri rendeleteknek és ezek között « a fentebb említett rendeletnek kiadására vezetett, a méltányos érdekkiegyenlítés módjának viszonylag egyszerűbb volta pedig arra, hogy a rendeletek által szem -előtt tartott vilák eldöntése a rendes peres eljárásnál kevesebb eljárási biztosítékkal felruházott eljárásra és a. vegyesbíróság hatáskörébe utaltassék. Az itt kifejtetteket tartva szem előtt nem lehet kétség aziránt, hogy az óvadék átértékelésének kérdése nem tartozik a vegyesbíróság hatáskörébe, mert az óvadék ném a fenti értelemben vett ellenérték, hanem a szerződés megtartásának biztosítéka, amely a kötelezettségek megfelelő teljesítése esetében a szerződés megszűntekor a haszonbérlőnek visszajár. Nem lehel szó tehát arról sem, hogy az óvadéknak vagy kamatainak átértékelése körüli vita a rendelet 12. §-ának a vegyesbírósá;r hatáskörét kétség esetében előnyben részesítő rendelkezése alapján utaltassék a vegyesbíróság hatáskörébe. II. Érdemben az alperesnek első helyen előterjesztett kifogása és kérelme az volt, hogy a felperesnél annak idején (1906-ban és J 917-ben) lefizetett 15,504 75- K biztosítéki összegnek 4%-os kamatait, amelyek a szerződés tartama alatt az alperes részére járnak, búzaalapon átértékelve számíthassa be a felperes haszonbéri követelésébe. A kir. Kúria ennek a kérelemnek nem adhatott helyet, mert a felperesnek a készpénzben lefizetett óvadék átvételéből eredő tartozása egy tekintet alá esik a készpénzkölcsöntartozással, amelynek, illetőleg kamatainak átértékelésére pedig a pénz romlása magában véve az eddig állandóan követett gyakorlat szerint nem elegendő alap. Az alperes kamatkövetelése tehát az átértékelés szempontjából az alperesre nézve kedvezőbb elbírálás alá csak abban az esetben eshetnék, ha az alperes oly körülményeket hozott volna fel, amelyek a pénzromlás terhének egészen vagy részben a felperesre hárítását az adott esetben méltányosnak mutatnák. Az alperes azonban ily körülményekre vonatkozó tüzetes tényállításokat nem tett, hanem csak általánosságban állította azt, hogy a felperes a biztosítékot forgatja és használja, tehát azt eredeti értékében fenntartotta. Ámde a használatból még nem következik szükségképpen, hogy az óvadék értékcsökkenés nélkül, vagy értékcsökkenéssel bár, de a névértéket mindenesetre meghaladó értékben van meg a felperes vagyonában és hogy a felperes ugyanilyen módon húz belőle jövedelmet. Tehát az általánosságban tartott fenti tényállításnak a kamatok átértékelésének kérdésében jelentősége nincsen.