Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XVI. kötet (Budapest, 1924)

Magánjogi Döntvénytár. 37 azl a szerződést tekinti, amelynél a szolgáltatás objektíve lehetetlen, a szubjektív lehetetlenséget azonban, ha kezdettől fogva fennállott is, nem tartja alkalmasnak arra, hogy a szerződés érvényét megszűntesse. Ezzel szemben azonban úgy a jogrendszer, mint az élet követelményei szempontjából is helyesebb az a jogi álláspont, amely a lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződést semmisnek tekinti, még pedig nemcsak akkor, ha a szolgáltatás már eredetileg és általában lehetetlen, hanem abban az esetben is, ha az a kötelezett hibáján kívül — oly okból, amelyért ő nem felelős — utólag és csak a kötelezettre nézve vált lehetetlenné. Ez a jogi álláspont van kifejezve a magyar polgári törvénykönyv törvényjavaslatának bizottsági szövegében a 745. és 909. §-oknak első tételeiben is. Az adósra nézve lehetetlen szolgáltatás fogalmi körét a háború hatása alatt keletkezett törvénykezési gyakorlat kiterjesztette az olyan szerződésekre is, amelyeknél maga a szolgáltatás szószerint vett értelemben tárgyilag vagy pedig egyénileg nem lehetetlen ugyan, de a kötelezettre lehetetlenné vált azáltal, hogy a gazdasági viszonyokban beállott változások, különösen pedig a pénz vásárlóképességének (belső értékének) csökkenése és az egyes vagyontárgyak értékének emelkedése a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értéke között az egyik szerződő fél előnyére és a másik hátrányára előre nem látott és előre nem is láthatott nagymérvű és aránytalan eltolódásokat idéztek elő. És ezen az alapon gazdasági lehetetlenülés okából az újabb törvénykezési gyakorlat következetesen mentesíti az adóst a teljesítés kötelezettsége alól, sőt a kártérítés alól is, ha a teljesítés az adós hibája nélkül, tőle nem függő olyan okból vált gazdaságilag lehetetlenné, amelyért felelőssé nem tehető. Lényegében egyező indokolással gazdasági lehetetlenülést állapított meg a kir. Kúriának fentebb ismertetelt két ítélete is azokban az esetekben, amelyek a peres felek között még a háború kitörése előtt létesült vételijogi jogviszonyból folyóan felülvizsgálati kérelem folytán a kir. Kúria döntése alá kerültek. Eltérés a két ítélet között csak a jogegységi döntésre okot adó elvi kérdésben volt. Amíg ugyanis a P. V. 449/17. 1921. számú ítélet, elől ismertetett indokolása szerint a vételijog gyakorlását megengedhetőnek abban az esetben sem tartotta, ha a jogosított fél a szerződéses vételár helyett felemelt vételárat szolgáltatna, addig a P. III. 716/31. 1922. sz. ítélet azt az álláspontot foglalta el, hogy a tulajdonost teljesítésre kellett volna kötelezni akkor, ha neki a jogosított a vételijog gyakorlásával egyidejűleg olv összeget ajánlott volna fel vagy lett volna hajlandó szolgál-