Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XV. kötet (Budapest, 1923)

Magánjogi Döntvénytár. II. (Kúria 4922. jan. 24. P. I. 4612 1921. sz.) A kir. Kúria: A felülvizsgálati kérelmet elutasítja. Indokok : Az 1876 : XVI. t.-c. 3. $-a szerint «a lanuknak á végrendelkezésnél együttesen jelen lenni és annak bizonyítására, hogy az örökhagyó személyében csalás vagy tévedés nem történi, képességgel bímiok kelb). Az alperes felülvizsgálati kérelmében a fellebbezési bíróság ítéletét azon az alapon támadja meg, hogy a fellebbezési bíróság L. István végrendeleti tanura ezt a képességet megállapította és ennek alapján a néhai H. Sándorné által Baján 1919. szept. 1. napján alkotolt szóbeli végrendeletet érvényben fenntartotta, jóllehet L. István tanúvallomásából azt állapította meg, hogy ez a tanú néhai H. Sándornét személyesen nem ismerte, előzőleg vele nem beszélt, s a végrendelkező nevét is csak a végrendelkezés alkalmával az ottlevőktől tudta meg. A felülvizsgálati kérelem szerint továbbá abból, hogy L. István tanú a végrendelkezőt többször látta L. Károlyéknál megfordulni, kiről tudta, hogy a végrendelkezőnek nevelt fia, a fellebbezési bíróság helytelenül vont következtetést arra, hogy ez a végrendeleti tanú a végrendelkezés alkalmával a végrendelkező személyazonosságáról meggyőződött, s így ezt a tanút nem lehetett Volna elfogadni olyan tanúnak, akiben a törvény értelmében megkívántató képesség megvolt annak bizonyítására, hogy a végrendelkező személyében csalás vagy tévedés nem történt. Az alperesnek ez a felülvizsgálati panasza alaptalan. Az idézett törvény ugyanis nem szabja meg, hogy a végrendeleti tanuk az örökhagyót személyesen ismerjék és vele előzően beszéltek legyen, hanem csupán az szükséges, hogy a tanuk képességgel bírjanak annak bizonyítására, hogy az örökhagyó személyében csalás vagy tévedés nem történt, vagyis elég, ha az örökhagyót annyira ismerikr hogy személyazonossága iránt kétségben ne legyenek; már pedig L. István végrendeleti tanú azt vallotta, hogy habár ő néhai H. Sándprnéval személyesen nem érintkezett, vele a végrendelkezés napjáig nem beszélt és csak akkor tudta meg a végrendelkező nevét, amidőn az örökhagyó végrendeletét megalkotta, a tanú ^végrendelkező személyazonosságáról mégis meggyőződött, mivel H. Sándorné gyakran meglátogatta nevelt fiát L. Károlyt, akinek szomszédságában a tanú az 1917. év óta lakott, s néhányszor maga is hallotta, amidőn L. Károlyhoz átment, hogy ennek gyermekei az örökhagyó érkeztekor mondották ((megjött Judit néni» és a tanú többször látta néhai H. Sándornét a ház előtt állni; ebből a vallomásból tehát a fellebbezési bíróság az ide vonatkozóan felhozott indokai alapján helyesen állapíthatta meg, hogy L. István végrendeleti tanú az