Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár X. kötet (Budapest, 1917)

88 Magánjogi Döntvénytár. lakott, megállapítható ez annyival inkább, mert alperesek nem bizonyították azt az állításukat, hogy L. időnként Triesztben is lakott, hol a cégnek szintén volt üzleti telepe. Nincsen ugyan okiratilag kimutatva, hogy nevezett vagy pedig a cég 1862. évben már fel volt volna véve az adózók lajstromába, az azonban a dolog természetéből következik, hogy mivel a cég Budapesten kereskedelmi üzletet folytatott, mint ilyen itt adóköteles is volt, ekként megállapítható az is, hogy L. 1862. évben már mint a fennemlített kereskedelmi társaság tagja, az. adózók közé fel volt véve, amint ez 1869. évtől fogva, a csatolt adófőkönyvi kivonatokkal igazolva is van. Nyilvánvaló tehát ezekből, hogy nevezett örökhagyó 1867. évben, mikor a felperessel házasságot kötött, bírt azokkal a kellékekkel, melyek a régebbi jogszabályok szerint a magyar állampolgárság hallgatólagos megszerzéséhez szükségesek voltak, ennélfogva, minthogy az állampolgárság közjogi természeténél fogva, abból a szempontból, hogy L. magyar állampolgárnak tekintessék, közömbös az, hogy ő ebbeli szándékát külön is kifejezte-e vagy nem, úgyszintén az is, hogy 1888. évben a magyar állampolgárságért folyamodott és a honpolgári esküt ebben az évben letette; minthogy továbbá nincs igazolva, hogy nevezett az idézett törvény hatályba léptétől számított egy év alatt osztrák állampolgárságának a fenntartását az illetékes hatóságnál bejelentelte volna, kétségtelen, hogy L. 1867. évben már magyar állampolgárnak volt tekintendő. Tekintettel már most arra, hogy az e tekintetben követett bírói gyakorlat szerint, annak elbírálásánál, hogy a nőnek pusztán a házassági életközösségnél fogva van-e közszerzeményi igénye, a férjnek a házasságkötése idejében fennálló személyi állapota az irányadó, a fentiek szerint pedig L. a felperesseli házasságralépésekor már magyar állampolgárnak volt tekintendő és így annak dacára, hogy a házasság Ausztriában köttetett, a felperes közszerzeményi igénye nem az osztrák, hanem a magyar jog szabályai szerint bírálandó el, következésképpen azon az alapon, hogy az örökhagyónak a házasságkötésekori osztrák állampolgárságánál fogva a felperes igénye az osztrák jog szabályai alá esvén, őt a házassági életközösségnél íogva közszerzeményi jog meg nem illeti, a kereset el nem utasítható, miért is mindkét alsóbíróság ítéletét a fenti módon megváltoztatni, illetve, miután a perköltség iránti intézkedés a pert befejező érdemi határozatra tartozik, az alsóbíróságok ítéletének ezt tárgyazó részét hatályon kívül helyezni kellett. — L. a törvényes házassági vagyonjogra elvileg ugyanígy: Dtár III. f. XXVI. 27. (Érdélyrészi külön jog szempontjából: Mjogi Dtár IX. 1., Horvát-