Fabinyi Tihamér (szerk.): Magyar magánjog mai érvényében. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. 4. rész. (Budapest, 1935)

XXVI kező, illetve tanú nevét nem kell egy névíró tanúnak aláírnia, hanem elegendő a kézjegy és annak okirati megjelölése (1844. §.). Közjegyzői törvényünk megengedi a jelbeszéd alkalmazását is egy ebben járatos bizalmi férfiú útján, ami az írni nem tudó siketnek, olvasni nem tudó némának, illetőleg az analfabéta siketnémának is megnyitja a közvégrendelkezés lehetőségét, holott ezek a Mt. (1845—1846. §§.) szerint teljes végrendelkezésképtelenek, illetve az írástudatlan siket csak szóbelileg végrendelkezhetik. A tolmács közreműködésével tett közvégrendeletről szóló 1849. §. előírja, hogy a tolmács hiteles fordítást készítsen és hogy ez olvastassák fel, illetve adassék át elolvasás és aláírás végett a végrendelkezőnek, amit a közjegyzői törvény 78. §-a nem kíván meg, és új az is, hogy a végrendelkező által használt nyelvet a tolmácson kívül legalább az egyik tanúnak is értenie kell. Az írni, aláírni vagy olvasni nem tudónak végrendeleténél az 1856. §. mai jogunktól eltérően nem kívánja meg, hogy valamennyi tanú értse a végrendelkező által használt nyelvet. A 333. lapon bővebben tárgyalt eltérés mutatkozik az idegennyelvü végrendelet felolvasása és megmagyarázása körül is (1859. §.). Enyhítést tartalmaz az 1876: XVI. t.-c. 8. §-ával szemben az 1861. §. a több ívből álló végrendelet aláírása, illetve összefűzése és pecsételése tekintetében (1. 338. 1.). Új érvényességi kelléket szab meg a hiteles személynél letett írásbeli magánvégrendelet tekintetében az 1863. §. 2. bekezdése. Egészen új szabály az, hogy szóbeli magánvégrendeletnél a kir. közjegyző vagy az ítélőbíró jelenléte két tanút pótol (1866. §. 2. bek) és ezzel függ össze az 1867. §. utolsó bekezdésének a szóbeli végrendelet tanúsítására vonatkozó új szabálya is. Figyelemreméltó, hogy az 1867. §. nem a szóbeli végrendelet kizárólagos bizonyítási módjáról, hanem érvényességi kellékeiről rendelkezik. A szóbeli végrendelet hatályosságának időtartamát az 1868. §. a mai merev szabállyal (1876:XVI. t.-c. 17. §.) szemben méltányosabban akiként határozza meg, hogy a három havi batáridőbe csak azt az időt lehet beszámítani, amely alatt a végrendelkező újabb végrendeletet tehetett. Az 1870. §>. a kiváltságos végrendelet alkothatásának feltételeit az 1876: XVI. t.-c. 27—29. §-aináI liberálisabban szabja meg (1. 364. 1.). A kiváltságos végrendelet alaki kellékeinél az 1871. §. mai jogunkkal szem-