Fabinyi Tihamér (szerk.): Magyar magánjog mai érvényében. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. 4. rész. (Budapest, 1935)

108 Mt. 1795—1811. §§. Agi öröklés. •és a mindenkori örökös ezen nemzetségi vagyonnak csak haszonélvezője volt. Ezért ő is a birtokában levő ősiről sem élők közt, sem halál esetére nem rendelkezhetett mindaddig, míg az első szerzőnek élő ivadéka volt. Csak az utolsó ivadék kezében vált az ősi vagyon szabaddá. Az ősi első sorban apáról gyermekre szállt. Ha gyermek nem volt, a vagyon a szerzőre, illetőleg az utolsó birtokosnak azon — legközelebbi ízü — felmenőire szállt vissza, kik az első szerző lemenői voltak: az apai nagyapáról szállt vagyon tehát elsősorban az apára, ha ez nem élt, az apai nagyapára szállt vissza; az anyai nagyapáról szállt vagyon elsősorban az anyára, ha pedig ez nem élt, az anyai nagyapára szállt vissza. Ha szerző ágán felmenők nem voltak, a vagyon az ezen ágbeli oldalrokonokra nézett; visszafelé mindaddig, míg a szerzőtől származó oldalrokonok (osztályos- atyafiak) voltak. Az ősi vagyon tehát csak azon felmenő ivadékainak körében szállott vissza, akitől, mint szerzőtől a vagyon származott. Ezt értették e tételen: paterna paternis, materna maternis. Az ősinek ellentétét a szerzemény képezte; ami nem ősi, az szerzemény. Az ősi kötött, a szerzemény szabad vagyon; az ősi a családé, a szerzemény a szerzőé. Szerzeményről tehát a szerző élők között és halál esetére szabadon rendelkezhetik. Ha a szerző az öröklés rendjét meg nem határozta: szerzeményében első sorban leszármazói, ilyenek nem létében hitvestársa örököl. Ha hitvestárs nincs, a felmenők, ilyenek nem létében pedig az oldalrokonok, (de csak az osztály előtti keresményben) örököltek. Míg így az ősi s a szerzeményi vagyon kettős rendje vonul végig régi örökjogunkon, az eszme, melyet a két öröklési rendünk szolgál, egységes. Amit szerzünk, azt elsősorban ivadékunknak szerezzük és ennek köréből az ki nem juthat mindaddig, míg közülük csak egy is él: ez a szerzeményi és ági öröklésnek közös gondolata. Az ősi volt régi időben minden vagyon dereka. Ez az ősi ingatlan (mert hisz ingatlanban állt a régi világ vagyona) középpontja volt a magángazdaságnak, melyet jókarban tartani, hiányait, veszteségeit pótolni a birtokos szerzeményéből kellett; és anyagi középpontja volt a szerző ós sok százfejű egész nemzetségének is, kire az ősi jószág — Werbőczy szavai szerint (HK. 47. 1.) — „száz, kétszáz s még több év múlva" is vissza volt háramlandó. (Ősiség eltörlése.) Az ősi jószág ezen kötöttsége azonban, — az elidegenítés és terhelés megszorítása, — lehetetlenné tett forgalmat és hitelt, az új gazdasági élet alapjait. Ingatlant nem lehetett szerezni az atyafiak részéről való invaliditio veszélye nélkül, mely elévülés alá sem esett, hitelt pedig senki sem kaphatott, mert az ősi jószág végrehajtás tárgyát nem képezhette. Ezért az 1848: XV. t.-c. az ősiség „teljes és tökéletes eltörlését" mondta ki. (Ideiglenes törvénykezési szabályok 4. §. és 9—12. §-ai.J