Fabinyi Tihamér (szerk.): Magyar magánjog mai érvényben. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. V. kötet. (Budapest, 1929)

20 Mt. 1767. §. Szerzetesrend öröklésreképessége. hogy a világra nézve meghaltaknak tekintendők, nem alkalmaz ható s így a kongregációk nem tartoznak az 1715: CII. törvénycikknek a befogadásról szóló 3. §-ában megjelölt szerzetes testületek közé. Ennek megfelelően alakult ki nálunk az az eddigi állandó bírói gyakorlat által is megszilárdított jogállapot, hogy a kongregációk részéről már ezelőtt hosszú időn át történt ingatlan tulajdonszerzések alapján részükre a tulajdonjog bekebelezteíett és ingatlan szerzési képességük,, anélkül, hogy a befogadás kérdése bármely oldalról felvettetett volna, elismertetett. Minthogy az előrebocsátottak szerint az 1715: CII. törvénycikknek a befogadásra vonatkozó rendelkezése csak az ünnepélyes fogadalmat tevő különféle szerzetesek testületeire terjed ki és oly törvényünk nincs, mely a kongregációkra nézve is befogadás szükségét mondaná ki, az 1855. évi november 5-én kelt császári pátenssel kihirdetett, de törvényeink közé be nem iktatott Concordatum 23-ik cikkének az a rendelkezése pedig, mely nemcsak a szerzetes rendeknek, hanem kifejezetten a kongregációknak letelepülését is kormányhatósági beleegyezéstől teszi függővé, nálunk törvényes hatállyal bírónak el nem ismerhető, — nyilvánvaló ezekből elsősorban az, hogy az alperes női kongregáció öröklési képességének megállapításánál az a kérdés, vájjon ez a kongregáció törvényesen befogadtatott-e vagy sem? döntő súllyal nem bír, hanem ettől függetlenül az alperesnek, a legszentebb Megváltóról nevezett, S.-ben székelő női kongregációnak ingatlan vagyon szerzésére és öröklésére való képessége a fentebb kifejtettek szerint meg is állapítandó, másodsorban pedig az, hogy néhai Ö. J. örökhagyónak, mint az alperes női kongregáció volt tagjának végrendelkezési képességéhez kétség nem fér. (1912. jan. 23. — P. 3305/1911. PHT. 204.. MD. VI. 24.) A C-nak 63. sz. teljes-ülési polg. döntvényében egyenkint fel vannak sorolva a holtkézről intézkedő azok a törvények, amelyek jogrendünknek az ősiség eltörlésével beállott teljes átalakulása folytán elavultaknak tekintendők. A szerzetesek öröklési képességét korlátozó 1715: LXXI. t.-c. azonban ebben a döntvényben felemlítve nincsen és ebből folyólag nem osztja a T. az elsőbíróság által elfoglalt azt a jogi álláspontot, amely szerint ezt a törvényt is elavultnak tekinti és pedig annál kevéshbé, mert ezzel a törvénnyel ellentétes bírói gyakorlat jogéletünkben nemcsak nem gyökeredzett meg, hanem ellenkezőleg összes hazai íróink a szerzeteseket részben az előbbi jogállapotnak megfelelően, még jelenleg is öröklésképteleneknek nyilvánítják. Ugy jogi irodalmunk, mint birói gyakorlatunk egyaránt ezt a törvényt mindenkor akként értelmezte, hogy ezen törvény értelmében csupán az ünnepélyes szegénységi fogadalmat tett szerzetesek tekintetnek öröklésképteleneknek. Általános egyházjogi szabály, hogy a kongregációk tagjai szintén tesznek szegénységi fogadalmat, azonban ez csak egyszerű fogadalom, amelynek épen ezen minősége különbözteti meg annak jogi hatását az ünnepé-