Fabinyi Tihamér (szerk.): Magyar magánjog mai érvényben. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. V. kötet. (Budapest, 1929)

94 Mt. 1795—1811- §§. Ági öröklés. let egyfelől fennállónak s nélkülözhetetlennek ítélte a 48-as törvényhozás azon vívmányát, hogy a tulajdonos az ősi jószágról is szabadon rendelkezhessék, másfelöl az említett elvvel megférő alakban továbbra is fenntartandónak látta a hazai törvényes öröklés évszázados szabályát is. Az összhangot a két elv között úgy vélte létesítendőnek, hogy az ági öröklés tárgyává az „ősi jószág" helyett az „öröklött értéket" tette. így jött létre az Id. törvény szab., melynek 4. §-a szerint ,,a javakra nézve élők közt tett szerződéseket az örökösök a javak természetéből vont keresettel meg nem támadhatják", 10. §-a szerint pedig „leszármazók hiányában az apa és anya hivatvák öröklésre, mindenik azon érték erejéig, mely tőlük vagy águktól (helyesebben értsd: elődeiktől) az örökhagyóra hárult." Az öröklés tárgyát e szakasz óta elvileg nem többé az ősi jószág, hanem az öröklött érték képezi. A nemzetség tulajdonjoga, mely a 48 előtti visszaháramláson alapult, megszűnt és helyébe az ági rokonok értéköröklése lépett. Még egy tekintetben változtatott az országbírói értekezlet az ősi öröklésen. Az ősi átszállás kényszerű volt, az ági öröklés csak dispositiv. Ági öröklésnek — az országbírói értekezlet szerint — csak ott leendett helye, hol az elhunyt másképen nem intézkedett." (Ptkv. I. tervezetének indokolása V. 34—38. 1.) (Mt.-t megelőző törvénytervezetek.) A ptkv. első tervezete (1900), majd törvényjavaslata és ennek bizottsági szövege (1915) az ági öröklést a szülői és nagyszülői csoportba tartozó rokonságra óhajtotta korlátozni, tekintettel az ági öröklésnek ma kétségtelenül fennálló két gyengéjére, amelyek egyrészt a vagyoneredet bizonyításának nehézségében, másrészt abban az érzésünk szerint igazságtalan körülményben nyilvánulnak, hogy a távolabbi ági rokon megelőzheti a közelebbi nem-ági rokont, így pl. az örökhagyó anyai ükapjától származó oldalrokon is kizárja az ükapáról közvetve az örökhagyóra leszállott ági vagyonban való törvényes öröklésben az örökhagyó édesatyját. (Kúria 4614/1913. P.) Az ági öröklés ugyanis annál kevésbbé igazságos, minél távolabbi őstől származott a vagyon és ugyanily arányban nehezebb természetesen — márcsak az időbeli távolság miatt is — ezen vagyoneredet bizonyítása is, A nagyszülői csoporton túl egyébként az ági öröklésnek alig van gyakorlati jelentősége és így ebben a távolabbi körben legtöbbnyire csak üres perlekedésre nyújt alapot. (Mt. álláspontja.) A Mt. azonban nem fogadja el ezt a korlátozást, hanem a következő eszmemenetből indul ki. „Az ági öröklés a magyar családi felfogásnak megfelelő, évszázadok óta meggyökeresedett öröklési rend, melynek fenntartását belső igazságossága is támogatja. Az ágiság ugyanis lényegében a leszálló öröklés alapgondolatán sarkal, amennyiben azt kívánja elérni, hogy a vagyon annak ivadékai körében maradjon meg, aki azt szerezte. Ez az alapgondolat magában véve oda utal,