Vincenti Gusztáv (szerk.): Végrehajtási eljárás. Törvények, rendeletek, joggyakorlat. (Budapest, 1930)

138 — 42. §. — az örökösök személyes kötelezettségét képezi s őket a felelősség ezért nemcsak az örökölt vagyon erejéig, hanem korlátlanul terheli; a végrehajtási törvény 42. §-a alapján tehát a végrehajtást szenvedő a végrehajthatónak nyilvánított ítélet meghozatala után csak abban az esetben követelheti fizetés helyett a letétbe helyezés megengedését, ha kimutatja, hogy a végrehajtatóknak a visszvégrehajtási igény fedezésére alkalmas semminemű vagyonuk nincs. — II. A végrehajtást szenvedő által csupán biztosítékul letett összeget a végrehajtást elrendelő bíróság a végrehajtató részére, ennek egyoldalú kérelmére ki nem utalhatja, hanem a kielégítési végrehajtási eljárás során a foglalás jogerőre emelkedése után a kényszerkiutalás kieszközlése iránt a megfelelő lépések a végrehajtást foganatosító bíróságnál teendők meg. (Budapesti kir. tábla 1917. nov. 2. P. IV. 6538. sz., P. dt. IV. 169.) A 25.900/1925. I. M. sz. rendelet 4. §-a, melynek értelmében a munkaügyi bíróság a munkaadót fizetésre kötelező ítéletét az utoljára élvezett egy hónapi járandóság, de négymillió koronát meg nem haladó összeg erejéig fellebbezésre való tekintet nélkül végrehajthatónak nyilvánítani köteles, — lényegében a Pp. 415. §. 3. ponjába foglalt rendelkezéshez hasonlóan azt a célt szolgálja, hogy a jogosultnak nélkülözhetetlen szükséglete fedezve legyen és így a Curia XVI. sz. döntvényében kifejezésre jutott jogi álláspontnál fogva szintén kizárja a Vht. 42. §. alkalmazását. (Bp. tsz. 21. Pf. 13.463/1925. sz., P. t. j. t. VII. 37.) Végrehajtató vagyona csak könnyen értékesíthető gazdasági felszerelésből és terményekből áll s minthogy a visszvégrehajtási igény veszélyeztetése szempontjából nemcsak a végrehajtatónak jelenlegi vagyoni helyzete, hanem a végrehajtás elrendelésének alapjául szolgáló ítélet felülvizsgálatának idejekori, tehát egy későbbi időpont szerinti vagyoni állapotban beálló változás is irányadó, — helyes az elsőbíróság ama megállapítása, hogy alperes visszvégrehajtási igénye veszélyeztetve van. (D. t. 1928. máj. 4-én P. IV. 600/1928. sz., J. H. II. 1190.) Külföldivel szemben viszonosság fennforgása esetén sem kell a visszvégrehajtási igény veszélyeztetését külön kimutatni. (Ko. t. 1893. máj. 25-én 2117. sz.) A marasztalási összegnek a visszvégrehajtási jog veszélyeztetése címén bírói letétbe helyezése fizetés hatályával nem bir s a letevő veszélyére történik. Amennyiben tehát letevő teljesítésre köteleztetik és közben a korona értékében csökkenés áll be, a letétel a valorizációt nem zárja ki. (C. 1927 febr3-án P. VII. 3410/1926. sz., U. D. 1927. évf. 1118.)