Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Sárffy Andor - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 26. 1932-1933 (Budapest, 1934)

Gyermektartási ügyek. 360. IVÓ Ettől az általános szabálytól részben eltérő rendelkezést tartalmazott az idézett törvény 13. §-ának első bekezdése, amely szerint a szülők törvényes elválása esetében aziránt, hogy a gyermeket melyik tartsa magánál, s a tartás és nevelés költségeit melyik legyen köteles viselni, a fennálló jogszabályok értelmében a bíróság határozott. A bírói határozat jogerőre emelkedéséig azonban, amennyiben a szülök erre nézve meg nem egyeztek, a gyámtörvény 13. §-ának harmadik bekezdése alapján ideiglenesen a gyámhatóság határozott. És ugyanezek a szabályok voltak irányadók a 13. §. negyedik bekezdése értelmében akkor is, ha a szülők törvényesen nem váltak ugyan el, azonban tartósan különváltan éltek s gyermekeik tartásáról és ellátásáról kellőleg nem gondoskodtak. A Ppé. 21. §-ának első bekezdése a gyámtörvény 11, §-ának utolsóelőtti és utolsó bekezdését hatályon kívül helyezte és ezzel a gyámhatóság hatásköre az unoka és a nagyszülő tartási igénye tekintetében megszűnt. A Ppé. 21. §-ának utolsó bekezdése pedig a gyámtörvény 13. §-ának harmadik és negyedik bekezdése helyébe más rendelkezéseket léptetett, amelyek szerint: „ha a szülők között házassági per még nincs folyamatban, de különválva élnek és arra nézve, hogy gyermeküket melyikük tartsa magánál, nem egyeztek meg vagy gyermekük eltartásáról kellően nem gondoskodtak: a gyermek elhelyezésének és tartásának kérdésében a legközelebbi rokonok meghallgatásával ideiglenesen a gyámhatóság határoz". A törvénykezés egyszerűsítéséről alkotott 1930: XXXIV. t.-c. (Te.) 137. §-a a Ppé. 21. §-a utolsó bekezdésének hatályon kívül helyezésével a törvényes kiskorú gyermek tartásának ügyét általánosságban ismét a gyámhatóság hatáskörébe utalta, egyúttal azonban a házassági bontó per bírósága javára a már említett két kivételt tette. Az unokatartás kérdése felől a Te. 137. §-a nem intézkedett. Ennek folytán a jogi helyzet jelenleg az, hogy az az egyetlen törvényes rendelkezés (az 1877: XX. t.-c. 11. §-ának utolsó és utolsóelőtti bekezdése), amely az unokatartási ügyeket a gyámhatóság hatáskörébe utalta volt, a Ppé. 21. §-ának első bekezdése folytán hatályát vesztette, s minthogy a Te. 137. §-a csupán a Ppé. 21. §-a utolsó bekezdésének a helyébe lépett, amely viszont a gyámtörvény 13. §-ának harmadik és negyedik bekezdését pótolta és ekként a Te. 137. §-a a Ppé. 21. §-ának első bekezdését hatálybanhagyta, ennek az első bekezdésnek a gyámhatóság hatáskörét unokatartási ügyekben megszüntető rendelkezése ma is érintetlen. Már pedig általános hatásköri szabály, hogy a magánjogi jogviszonyból származó vitás ügyek — aminő kétségkívül a törvényes származású kiskorú unoka részéről a nagyszülőivel szemben támasztott tartási igény is — a közigazgatási hatóság hatáskörét megállapító törvényes rendelkezés hiányában — a rendes bíróság hatáskörébe tartoznak. Az a körülmény tehát, hogy a Te. 137. §-a kifejezetten csak a Ppé. 21. §-a utolsó bekezdésének lépett helyébe, egymagában is eldönti a vitás elvi kérdést, mert a Ppé. 21. §-ának utolsó bekezdése csakis és kizárólag a gyermek és a szülő közti jogviszonyt szabályozta. A Hatásköri Bíróság ekként a Te. 137. §-ának helyes értelmét abban Döntvénytár. 1933. . 8