Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 21. 1927-1928 (Budapest, 1929)
Segédszemélyzet. Kt. 55—60. §§. 1884: XVII. t.-c. 88—110. §§. 031 ményeknek, amennyiben beigazolást nyernek, esetleg törvény- és szükségszerű következése a szabadságvesztésbüntetés és hogy a büntető eljárás során loganatosítandó intézkedéseknek megtétele — így a letartóztatás elrendelése is — nem a feljelentő sértett akaratától, hanem az arra illetékes hatóságok elhatározásától függ — a felhozott körülmények sem egyenként, sem összességükben nem alkalmasak arra, hogy felperessel szemben oly jogtalan kényszerként minősíttessenek, amelyek őt a szabad akaratelhatározás és cselekvés lehetőségétől megfosztották volna. Valamely ügylet érvényének megtámadására jogos alapot adó kényszerről ugyanis csak ott lehet szó, ahol a jogtalan fenyegetés olyan közvetlen, hogy a kilátásba helyezett és törvényellenes súlyos hátrányok a rendes jogvédelmi eszközökkel elháríthatóknak már nem mutatkoznak. Ezek az elemek azonban a felhozottakban fel nem ismerhetők, mert hisz a felperesnek módjában volt érdekei védelmére minden szükséges törvényes lépést megtenni, ha alperes feljelentését csakugyan alaptalannak tudta. A Pp. 224. és 237. §-ainak felelt meg tehát a fellebbezési bíróság, amidőn a felperes által felhozott e körülményeknek, mint az ügy eldöntése szempontjából lényegtelennek, közelebbi vizsgálatába és bizonyításába nem bocsátkozott. Miután pedig a kényszer fennforgása ezek szerint kizártnak vehető, a természetes okszerűségen alapszik a fellebbezési bíróságnak az a ténybeli következtetése is hogy felperes helyzetének mérlegelése után szabad akaratelhatározásából irta alá a 3. •/, alatti nyilatkozatot, ami egyébként hónapokkal a feljelentés után történt. Minthogy pedig a 3. •/. alatti nem hagy fenn semmi kétséget arra nézve, hogy felperes mindennemű nyugdíjigényéről kifejezetten lemondott és az ily lemondás az igényt akkor is megszünteti, ha egyébként a szolgálati szabályzat szerint a nyugdijigénytöl az alkalmazott csak büntető bírósági marasztaló ítélet alapján, avagy elbocsátásra szóló fegyelmi határozat utján volna megfosztható: törvényszerű a fellebbezési bíróságnak az a döntése is, hogy felperest a 3. •/. alattira tekintettel semmiféle nyugdíj meg nem illeti. Téves ugyan a fellebbezési bíróságnak az az álláspontja hogy az alperes által tett bünfenyítő feljelentés alaptalansága felperes részéről csak jogerős büntető bírósági ítélettel lett volna bizonyítható, mert a magánjogi követelések alapjául szolgáló tények rendszerint a Pp. által engedett bármely bizonyítási eszközzel igazolhatók és a büntető ítélettel való igazolás — a magáníndílvány visszavonására tekintettel — nem is lett volna keresztülvihető. Ámde a fellebbezési bíróságnak ezen állásfoglalása a felperesre sérelemmel nem járt, mert egyrészt a minden kényszer nélkül és szabad elhatározásból létrejött lemondás mellett a nyugdijat még a feljelentés alaptalansága sem tenné megítélhetővé, másrészt, mert felperes azt az egész per során bizonyítani még csak meg sem kísérelte és semmiféle bizonyítási indítványt nem is tett arra nézve, hogy az alperes feljelentése valóban alaptalan lett volna. (1928 jan. 12. — P. II. 6646/926.) 887. 1926: XVI. t.-c. 4., 21. §. Nyugdijfizetés felfüggeszthető a nyugdijszabályzatnak azon rendelkezése alapján, hogy a 34*
