Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

83 fiatal zsidó, akinek neve, hite, rokonsága, vagyona, barátja, szülőhelye, foglalkozása ismeretlen; hogy ténfergő koldus, a világ szemetje, a világ üldözöttje, akihez hasonló száz, meg száz ténfergett a forró Palesztinában, a széles provinciák mindegyikében, a kikötőkben, halásztanyákon, a széles utak mentén, a suburrában (kéjtanyán) és a tuskulánumok körül". A cikknek e tartalmából a kir. Kúria az alsóbiróságokkal egyetértően azt a következtetést vonja le, hogy itt nem költői ihlettel megalkotott, az örökigazsághoz, az eszményi szépséghez felemelő irásműről van szó, hanem olyanról, amely kedvteléssel a földíség nyers anyagába merül, amely tehát a Szentirás szellemét forrásának épenséggel nem nevezheti, a vádlott feldolgozásában a feltámasztó hitnek tett némi engedmény a felkavart durva anyag nyerseségét nem enyhiti. A cikk tartalma ezek szerint Jézus istenségét nemcsak emlitésre méltónak nem tartja, hanem az anyagi és erkölcsi szenynyet sem kerülő leírásával az olvasóban annak képzetét is elsorvasztani igyekszik azáltal, hogy Jézust, mint embert is a társadalom legalábbvalójának ,,a világ szemetjének" festi. Ha a vádlott ilyen leírást közönséges emberről adna, azt a törvény értelmében feltűnően durva becsületsértésnek kellene minősiteni; mivel pedig a vádlott mindezeket a keresztények által Istenként imádott Jézusról, a Szent-Háromság egy Isten második személyéről mondta el, ezzel tudatosan olyan Istenkáromlást vitt véghez, amely kiáltó ridegségével a keresztény hivők sokaságánál közfelháborodást, közbotrányt okozott, amint erről a való tényállás szerint a törvényhatóság határozata hűen számot ád. A vádlottnak a sajtóközlemény tartalma által akként megvalósított vádbeli vétségért való büntetőjogi felelősségén az sem változtatna semmit, ha a cikk iróművészi alkotás volna, amiről egyébként nincs szó. A művészi eszközök erejével elkövetett büntetendő cselekmény ugyanis csak oly bűncselekmény, mint más, legfeljebb, hogy a művészi erőkkel való méltatlan visszaélés a bűncselekményt erkölcsileg jelentékenyen súlyosabbá teszi. Külön, Istent sértő célzat pedig az Istenkáromlás elkövetéséhez nem kell; elég ha a tettes annyi belátással bir, hogy feléri ésszel, mikép durva, anyagian nyers kitételei a hivőlelkek ezreire megbotránkoztató, felháboritó hatással lehelnek; ennyit pedig a vádlott közönséges élettapasztalattal is beláthatott, a sértési szándék hiányát vitató védekezése tehát jogilag értéktelen. Mindezeknél fogva a vádlottnak a Btk. 190. §-ban meghatározott Istenkáromlás vétsége miatt történt bűnösül kimondása törvényes. (K. 1924. jan. 22. B. I. 6122/1923. sz Bdt. XVII. 24. 1.) 122. 222., 225. §. Aki bűnvádi ügyben valakit hamis tanuzásra szándékosan reábir, nem a Btk. 222. §-ában meghatározott bűncselekményt követi el, hanem a Btk. 213. §-ában meghatározott bűntettben való felbujtási részességben bűnös. A Btk. 225. §-ában meghatározott büntethetőséget kizáró ok nem állapitható meg annak a javára, aki hamis tanuzását csupán biróságon kivül ismerte be. (K. 1917. okt. 23. B. III. 2032. sz. Bdt. XI. 246.) 123. 213. §. 604. sz. Hamis tanuzás bűntettének megállapítása, mikor a vádlott bűnvádi ügyben tanukép történt kihallgató