Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

61 K. Az elmezavar fennforgását a védelem annak az orvostani tételnek az alapján véli megállapíthatónak, hogy akit a morfiumra való vágy gyötör, az — ha tőle a morfiumot elvonják, — elmezavaríg menő betegségbe esik és beszámithatatlanul cselekszik. Ámde ez az orvostani tétel csak lehetőséget állit, amelynek az adott esetben fennforgó valóságát valóknak elfogadott tényekkel kellene bizonyitani. Ilyen tényeket azonban az alsóbiróságok nem fogadtak el valóknak. A beható szakértői vizsgálat alapján adott elmeorvosi véleményből, a bünper adataiból, a saját közvetlen észleletéből és a kihallgatott tanuk vallomásaiból a birói mérlegelés azt az itt irányadó való tényállást állapitotta meg, hogy vádlott öröklésileg terhelt súlyosan elfajult, csekélyebb szellemi értékű ugyan, aki azonban mindezek ellenére sem az általa elkövetett bűncselekmény elkövetésekor nem szenvedett elmezavarban, vagy öntudatlanságban, sem most nem szenved azok egyikében sem; vagyis akaratának szabad elhatározási képességével birt és bir. Ebből a tényből pedig az is következik, mint valónak elfogadott tény, hogy a vádlott sem a bűncselekménynek terhére megállapított elkövetésekor nem szenvedett, sem most nem szenved a morfiuméhség oly mérvű betegségében, amely alkalmas volt volna arra, hogy nála a morfium után való szertelen vágy az elmezavart, vagy az öntudatlanságot előidézze. Emellett az alsóbiróságok azt a tényt is valónak fogadták el, hogy a morfiumot nélkülöző beteget jellemző izgatottság a vádlotton a bűncselekmény elkövetése előtt, ennek idejében és utána éppenséggel nem volt észlelhető; sőt a nyugalmát, higgadtságát minden tanú külön kiemeli. Ebből pedig arra a következtetésre kell jutni, hogy a vádlott — ha egyébként él is a morfiummal — vagy egyáltalában nem szenvedett a morfiumra való szertelen vágyalkozás betegségében, vagy ha ily beteges szenvedély volt is — ami tényként nincs megállapítva — azt ki is tudta elégíteni. Mindezekből pedig az alsóbiróságokkal egyetértően a kir. Kúria is arra a jogi meggyőződésre jutott, hogy a védelem által felvetett orvostani tétel, mint lehetőség, a vádlottra vonatkozóan ténybelileg nem való: tehát a Btk. 76. §-ában foglalt beszámítást kizáró elmezavar, vagy öntudatlanság a vádlottra nézve jogilag meg nem állapitható. Ami a Btk. 77. §-ában körülirt ellenállhatatlan erőszakot illeti, annak a védelem részéről való vitatása jogi tévedésen alapszik. A Btk. 77. §-ának helyes jogi értelme ugyanis az, hogy az általa elkövetett cselekmény annak nem számitható be, akit másnak leküzdhetlen testi ereje, vagy a saját illetve hozzátartozója életét, testi épségét közvetlenül veszélyeztető fenyegetése, más szóval testi, vagy lelki lenyűgöző, el nem hárítható kényszer tett egy büntetendő cselekménynek akaratellenes elkövetőjévé. Ámde az adott esetben a vádlott ilyen természetű kényszerrel nem is védekezett és a valónak vett tényállásban nyoma sincs annak, hogy a vádlott a vádbeli bűncselekményt csak mint más embernek testi erővel, vagy lelki kényszerrel reávett eszköze követte volna el. A Btk. 77. §. alapján a beszámítást kizáró oknak védelmi vitatása tehát a Btk. 77. §-ának helytelen jogi értelmezéséből eredt. Ha pedig a védelem az ellenállhatatlan kényszert a morfiuméhség szertelen szenvedélyében látja — és az írásbeli indokolás szerint ez az eset fo-