Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

328 a kir. Kúria is megállapitandónak találta az alperes kártéritési kötelezettségét és a fenti okokból helybenhagyta a másodbiróság Ítéletének vonatkozó részét. (1917. ápr. 25. Rp. 314/917.) 571. Bsz. 1473. §. Elmegyógyintézet az ápolószemélyzet vétkességéért csak akkor felelős, ha az ápoló megválasztásában vagy a rávaló felügyeletben hiba terheli. K. A fellebbezési biróság abból a körülményből, hogy három ápolónő egyidejüleges mulasztása tette lehetővé a felperes nejének azt, hogy öngyilkossági szándékát megvalósítsa, az alperesi intézeti rend és fegyelem lényeges meglazulását következtetve, az alperesre a felügyelet és ellenőrzés gyakorlásának elmulasztását és ez alapon saját vétkessége okából való kártéritési felelősségét is megállapította. A m. kir. Kúria azonban ezt a jogi következtetést nem osztja, Mert az elsőbiróság ítéletéből átvett ténymegállapítás szerint a felperes nejét az alperesi gyógyintézetben felvevő dr. O. Erzsébet, B. Istvánné főápolónőt és az e mellé beosztott K, Mária ápolónőt figyelmeztette, hogy a felperes neje már több ízben öngyilkossági kísérletet követett el, ezért őket a betegnek fokozottabb felügyeletére és arra is utasította, hogy a beteget egy pillanatra se hagyják felügyelet nélkül. Hasonló utasítással látta el a felvételt követő napon dr. K, Jenő alperesi intézeti igazgató-főorvos is a személyzetet, amely még azt az utasítást is kapta, hogy az az éjjeli inspekciós ápolónő a beteg szobájába sürün nézzen be. 1917. június 7-ikén a beteg ápolónője K, Mária szabadnapos volt és délelőtt 11 órakor az alperesi intézetet elhagyta és helyette a főápolónő D. Erzsébet ápolónőt rendelte a felperes neje mellé és ezt az öngyilkosság veszélyére figyelmeztetve, szigorú felügyeletre utasította. Eszerint — a beteg közvetlen felügyeletével megbízott személyzet az alperes részéről kellő utasítással el volt látva. Az pedig, hogy a három ápolónő mulasztása időbelileg összesett, az intézeti rend és fegyelem szempontjából való közvetlen felelősséget egyenesen csökkenti, mert igy a vezető közegek figyelme könnyebben elkerülhető volt, mint ha az egyes ápolónők mulasztása egymástól időbelileg távol esett volna, amely utóbbi esetben inkább lehetett volna arról szó, hogy az egyik ápolónő előző mulasztása már fel kellett volna, hogy hívja az alperes vezető közegeinek a figyelmét a többi ápolónő fokozottabb ellenőrzésére. Ezért az alperes vétkességét a fenti alapon a m. kir. Kúria megállapíthatónak nem találta. De nem helyénvalóan alkalmazta a fellebbezési biróság a jelen per elbírálásánál azt a jogszabályt sem, amely szerint az alperes mint szerződő fél felelős megbizottainak és alkalmazottainak vétkes mulasztásából a felperesre háramlott kárért; mert az alperesi gyógyintézeti vállalatra a tárgyi felelősség nem terjed ki, miután azt sem törvény nem rendeli, sem a vállalatnak főleg emberbaráti hivatására tekintettel annak terjedelme és természete sem indokolja, sőt az utóbbi azt egyenesen kizárja. Az önveszélyes elmebetegnek intézeti ápolásba való vétele ugyanis nem jelentheti az annak örizetére elsősorban hivatott hozzátartozók feltétlen biztosítását az ellen, hogy az ilyen beteg a betegségével járó veszélyektől okvetlenül megóvassék, hanem