Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

192 tesitette a bíróságot, hogy a Szent-István plébániát a kérelmezett helyes­bítésnek az anyakönyv megfelelő helyén bejegyzésére utasította. A közokiratba foglalt elismerő nyilatkozat szükségtelenné teszi annak a bizonyítását, hogy gróf E. Károly F. Wilhelminával az 1847. évi november hó 30-án született gyermek fogantatásának vélelmezett időszakában közö­sült, mert atyaságát az ellenkező bebizonyításáig valónak kell tartam. Az elsőrendű alperes mindezek szerint gróf E. Károly atyától és F. Wilhelmina anyától 1847. évi november hó 30-án született, szülői pedig 1848. évi július hó 3-án házasságra létpek. Azonban gróf E. Károly első felesége, P. Antónia bárónő csak 1847. évi április hó 23-án halt meg; halála napjától a gyermek születéséig, ezt a két napot nem számítva, csak 220 napi időköz telt el, az atya tehát a gyermek vélelmezett fogantatási idejének egy részé­ben érvényes házassági kötelékben állott. Erre alapították a felperesek azt az érvelésüket, hogy az elsőrendű alperest utólagos házassággal törvényesíteni nem lehetett, mert szerintük ebből ki van zárva az a gyermek, akinek szülei a fogantatási idő egész tarta­mán nem voltak szabadok és mert abban az esetben is, ha a tárgyi jog szerint nem az egész vélelmi időn át, hanem csupán a fogantatás idején kell mindkét szülőnek szabad állapotban lennie, az elsőrendű alperesnek a tör­vényesités érvényessége érdekében bizonyítania kellene, hogy 1847. évi ápri­lis hó 23-ika után fogantatott, azt pedig nem bizonyította be. Mindaddig, mig az 1868: LIV. t.-c. 22. §-a ítélkezésüket meg nem szün­tette, Magyarországon a házassági perekről és a gyermek törvényességének kérdéséről az egyházi bíróságok ítélkeztek. A római katholikusok pereiben eljáró szentszékek pedig Ítélkezésüknél a corpus juris canonici szabályait al­kalmazták. Ez volt a jogállapot 1848-ban is. Abban a kérdésben tehát, hogy a római katholikus vallású magyar honos gróf E. Károly és F. Wilhelmina között létrejött házasság a már előbb született elsőrendű alperes törvényesitését eredményezte-e vagy sem, kizáró­lag a corpus juris canonici szabályai mértékadók, mert a statust érintő jog­cselekmények joghatását az egymást követő, egymástól esetleg el is térő jog­szabályok váltakozásától függővé tenni nem lehet, sem pedig attól, hogy valamely ilyen jogcselekménynek jogi hatása mely időben kerül megbirá­lás alá. Már ebből az okból sem helytálló az az érvelés, amellyel a felperesek az 1894: XXXIII. t.-c, valamint az 1904: XXXVI. t.-c.-ben adott felhatalma­zás alapján kibocsátott 80.000/906. sz. belügyi és 20.000/906. sz. igazságügyi miniszteri rendeletek 140., 144. illetőleg 81. §-ára hivatkozva, azt vitatják, hogy ezekből kitűnnék a régtől fogva érvényes jognak az a szabálya, hogy az utólagos házasság csak abban az esetben törvényesiti a már előbb szüle­tett gyermeket, ha a szülők egyike sem állott a gyermek születésétől vissza­felé számított 7—10 hónap tartamán más személlyel házassági kötelékben és hogy a szülők szabad állapotát annak, aki a törvényesitésből jogot szár­maztat, kell bizonyítania. A magyar anyakönyvi törvények végrehajtása tárgyában kelt ezek a rendeletek ugyanis arra sincsenek hivatva, hogy a mai magyar anyagi jog­nak, még kevésbbé arra, hogy a kánonjognak szabályát hitelesen megállapít­sák; nem is az a céljuk, ami kitűnik a 20.000/906. sz. igazságügyminiszteri

Next

/
Thumbnails
Contents