Grecsák Károly - Sándor Aladár (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1910 (Budapest, 1911)

A végrendeletek alaki kellékei 147 Indokok: Az 1876. évi XVI. t.-cz. 5. §-ának arra az esetre szóló rendelkezései, amikor az olvasni és írni tudó végrendelkező a végrendeletet nem önkezűleg- irta, hanem csak aláirta, nem alkalmazhatók az olyan végrendeletre, amelynek nyelvét a végrendelkező nem érti és amely végrendeletre vonatkozóan bizonyitva vart, hogy annak tartalmáról a végrendelkező az aláirás megtétele előtt kétséget kizáró módon meg nem győződhetett. Ennek a felfogásnak helyességét támogatják az 1868. évi LIV. t.-czikknek a magánokiratok bizonyitó erejéről szóló rendelkezései, jelesül annak a 168. §-ában előirt az a szabály, mely szerint „ha a kiállító se írni, se olvasni nem tud, vagy az okirat nyelvét nem érti: szükséges még az is, hogy a jelenlevő tanuk az okirat tartalmát mind maguk ismerjék, mind a kiállítónak az általa értett nyelven megmagyarázzák, s hogy ez megtörtént, magán az okiraton bizonyítsák". A törvényhozás, a bizonyítékul már csak az örökhagyó halála után használt végrendeletet a magánokiratokra megszabottaknál csekélyebb biztosítékhoz kötni bizonyára nem kívánta. Mikor tehát az 1876. évi XVI. t.-cz. 5. §-ában az olvasni és írni tudó végrendelkező által nem önkezűleg irt, hanem általa csak aláirt végrendelet alaki kellékeit megszabja és nem teszi kötelezővé, hogy a végrendeleti tanuk a végrendelet tartalmát ismerjék, feltételezte, hogy a végrendelkező éppen azért, mert irni, olvasni tud, az okirat tartalmáról és annak az ő akaratával egyező voltáról meggyőződést szerezhetett, ami azonban ismét az idegen kézzel irott okirat nyelvének értését teszi okszerűen szükségessé; mert az okirat nyelvének nem értése, ép ugy, mint az 1868: LIVt.-cz. 168. §-ában is kifejezést nyert, az irni-olvasni nem tudással egy tekintet alá esik. Ezekből következik továbbá az is, hogy ha a végrendelet alkotásának körülményeiből nyilvánvalóan megállapítható, hogy a végrendelet nyelvét nem értő végrendelkező annak tartalmáról kétséget kizáró módon meggyőződést egyébként sem szerezhetett, az általa alkotott végrendeletre az 1876. évi XVI. t.-cz. 5. §-a alkalmazást nem nyerhet és végrendelete érvényesen alkotottnak nem tekinthető, habár azt aláirás előtt a tanuk egyike felolvasta és megmagyarázta is, de annak nyelvét sem a végrendelkező, sem a tanuk közül a felolvasón kivül legalább még egy nem értette. Minthogy a jelen esetben a végrendeleti tanuk közül J. M. és G. J. vallomásával bizonyítva van, hogy a végrendelet nyelvét az örökhagyó és a többi tanuk V. S.-on kivül nem értették s hogy az előttük készült okirat tartalmáról a V. S. által teljesített, de az okirat nyelvének nem értése miatt a többi tanú által nem ellenőrzött felolvasás és megmagyarázáson kivül az örökhagyó egyébként meg nem győződhetett: ennélfogva az 1876. évi XVI. t.-cz. 5. §-ára alapított másodbirósági ítéletének megváltoztatása mellett az első bíróság ítéletét kellett a most elmondott és az abban felhozott további indokoknál fogva helybenhagyni. (1910. évi márczius hó 3-án, 5657/909. sz.) 10*