Váltó-, csőd- és szabadalmi jog (Budapest, 1906)

Tetszésre szóló váltó. 117 V. T. 3. §-ának 4. pontjában megkívánt kelléket nélkülözné, alappal nem bir, mert a kereseti váltóban a fizetés idejének kitételére szolgáló helyen használt «nach beliebiger Ordre» kifejezés, a fenforgó esetben a váltó egyéb tartalmára való tekintettel is csak a váltó lejárati idő megállapitására vonatkozónak vétethetik és igy, mint ilyen, egy jelentőségű a tetszésre szóló fizatési időmeghatározással, mi módon pedig a váltó fizetési idejére a fent hivatkozott törvényhely szerint is meghatározható. Mindazáltal felp.-t keresetével el kellett utasitani alp.-nek elévülési kifogása alapján, mert a tetszésre szóló váltók a V. T. fent idézett 3. §-nak 4. pontja szerint a bemutatáskor járnak le és mely váltók ugyanazon szakasz szerint a váltóban foglalt különös meghagyás hiányában is, a kiállítástól számítandó két év alatt fizetés végett bemutatandók. Minthogy pedig a Ikereseti váltó 1878. évi szeptember hó 21-én állíttatott ki, az egyéb különös meghagyás hiányában legkésőbb 1880. évi szeptember hó 21-én lett volna fizetés végett bemutatandó, mely nap egyúttal a lejárat napjának is tekintendő, e naptól számítva pedig felp.-nek alp. mint elfogadó elleni keresete a kereset beadásakor 1889. évi április hó 14-én a V. T. 84. §-a értelmében már elévült. Nem lehetett -ezzel szemben tekintetbe venni felp.-nek azt az érvelését, hogy mivel a V T. 11. §-a kifejezetten azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a látra szóló váltókat a forgatók és a kibocsátó elleni visszkereset elvesztésének terhe alatt kell egyéb meghagyás nem létében a kiállitástól számított két év alatti fizetés végett bemutatni, az ezen szakaszban meghatározott idő tehát az elfogadóra nézve is alkalmazást nem nyerhet, hanem az elfogadó irányában a váltóbirtokos a váltót tetszés szerint bármely időben teheti a bemutatás által lejárttá, mert a váltó lejárata általában csak egységes lehet, már pedig felp.-nek érvelése szerint látra szóló (idegen) váltóknál külön lejárati idő lehetne a forgatók, illetőleg kiállító és külön lejárati idő az elfogadó irányában. De hogy nem helyes felp.-nek ez az érvelése, kitűnik a V. T. 19. és 20. §-ainak a lát után bizonyos időre fizetendő váltókra vonatkozó rendelkezésének analógiájából is. Ugyanis a V. T. 19. §-a a lát után fizetendő váltóknak elfogadás végett mikor leendő bemutatásáról rendelkezvén, a 31. §-ban foglalt rendelkezéssel megegyezően akként rendelkezik, hogy az oly váltókat különös meghagyás hiányában elfogadás végett ugyancsak a forgatók és a kibocsátó elleni visszkereset különbeni elvesztésének terhe alatt legkésőbb két év alatt kell bemutatni. A 20. §. második bekezdésében különös rendelkezést tartalmaz arra nézve is, hogy az oly váltóknak lejárata az elfogadóra nézve, ha az elfogadást nem keltezte, szintén a bemutatási határidő utolsó napjától, vagyis a 19. §. szerint a kiállitástól számított két évi idő lejárta napjától számítandó, a miből következik, hogy jóllehet a V. T. 19. §., valamint a 31. §-okban csak a forgatók és a kibocsátó elleni visszkereseti joggal van ez a határidő megállapítva, ez a határidő irányadó az elfogadóra nézve is. CL: Hhagyja, mert habár a V. T. 31. §-a szerint joga is van