Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 19. kötet (Budapest, 1909)
50 Btk. 69. §. tekintve, hogy az emiitett kísérlet vétségére már a Btk. 66. §-ának 2. bekezdése alapján fogházbüntetés volt kiszabható, az idézett szakasznak a Btk. 92. §-ával való együttes alkalmazása esetén pedig fogházbüntetés helyett pénzbüntetés lett volna alkalmazandó: az esküdtbíróság a büntetés kiszabására nézve a felhívott 92. §-t tényleg nem alkalmazta. (1907. nov. 14. 8803. sz.) == Ez esetben correctionalisált vétségről lévén szó, a határozat téves. 85. Tárgy hiánya. C: Vádlott a baptista egyház bezárt imaházába hamis kulcs segélyével két izben behatolt, az ott levő jótékony czélra szolgáló pénzgyűjtő perselyt hamis kulcscsal 'kinyitotta s a lopást csak azért nem fejezte be, mert a perselyben semmi pénzt sem talált. Ebből a T. nem tévesen vonta le azt a jogi következtetést, hogy vádlott a most ismertetett cselekvőségével a minősitett lopás bűntettét már megkezdette, a mennyiben a kérdéses perselyben tényleg könyöradományok szoktak tartatni s csak a véletlennek tulaj donitható, hogy a cselekmény elkövetése alkalmával a persely üres volt; ezek szerint pedig a vád alapját képező ez a tette a vádlottna'k büntetendő cselekmény tényelmeit kimeriti. (1907. évi október hó 31-én. 8462.) Btk. 69. §. 1. p. 86. Egymagában az, hogy a tanuk a hivatkozó javára vallanak, nem alkalmas a felbujtás megállapítására. Vádtanács. A vádtanács bizonyítottnak veszi, hogy S. S.-nének a 900 koronás váltón alapuló követelése a váltó perlésének időpontjában, vagyis 1906. évi márczius 14-én fennállott. Terhelt sem az általa emiitett időben 1904. augusztus hó 28-án, sem a P. F. és G. A. által megjelölt időpontban 1905. évi augusztus végén vagy szeptember elején S. S.-nével a 900 koronás váltó tekintetében egyességet nem kötött, neki egyességi összegként 1000 koronát ki nem fizetett és igy a legnagyobb valószínűség szerint P. F. és G. A. hamis vallomást tettek; de bár kétségtelen, hogy ugy P. F.-nek, mint G. A.-nak tanuként leendő kihallgatása terhelt hivatkozására rendeltetett el; bár az is kétségtelen, hogy a most nevezett tanuk terhelt érdekében és javára vallottak; minthogy azonban a Btk. 69. §-ának 1. pontjában foglalt rendelkezéséhez képest a „felbujtó" büntetőjogi megállapításához szükséges, hogy a felbujtással terhelt egyénnel szemben a „szándékos reábirás" ténye bizonyittassék; minthogy terhelttel szemben arra nézve, hogy a többször emiitett tanukat szándékosan reábirta volna arra, hogy mit s jelesül azt vallják, amit vallottak, bizonyíték nem merült fel: maga azon körülmény pedig, hogy ő hivatkozott ezen tanukra egymagában azon oknál fogva nem képez bizonyítékot a felbujtás tényére, mert a vádtanács számára a nyomozat adatai egyetlen támpontot sem nyújtottak arra nézve, hogy azoknak a lélektani okoknak előidézésére, melyek P. F.-et és G. A.-t hamis vallomástételre indították, fejtett-e ki terhelt bárminő tevékenységet egyáltalán s ha igen, az a tevékenység olyan
