Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 12. kötet (Budapest, 1902)

ÖRÖKLÉSI JOG ÉS ELJÁRÁS. 189 ismerte és a tanuk jelenlétében, kik e végből lettek felkérve, Végrendeleti élő szóval is kijelentette, h. az az ő végrendelete. Hogy a tanuk öröklés, együtt voltak jelen, ez magából a szövegből, de abból is kitü- Záradék nik, h. mindnyájan ugyanazon egy időben, reggel 8 órakor irják hiánya nem alá a végrendeletet, de ezenfelül külön záradékban is kifejezik, ok az érvény­h. ez az ők, mint tanuk, jelenlétében történt, kik bizonyitják ezt telenségre. a végrendelet egész tartalmára nézve. Miután pedig a végrende- 1876: XVI. let irója és a nevek aláírója, hí nevét sajátkezüleg írta a vég- t.-cz. 5—6.§§. rendeletre, a tanúskodásból kizárva nincsen, tanuk között két Írástudó tanú is előfordul, kik a végrendelkezés megtörténtét, annak tartalmát és a végrendelkező aláírását bizonyitják, kellék­hiány e részben sem forog fenn. (900. szept. 1. I. G. 262.) 18616. Curia: Mindkét alsóbiróság Ítéletének mváltoztatá- Szóbeli vég­sával néhai Sz. J.-nak 1898. feb. 3-án alkotott végrendelete ér- rendelet. vénytelennek kimondatik, s a rajeczi ingatlannak örökhagyó nc- írásbeli ma­vén álló felerésze alp. özvegyi jogával terhelten felp.-ek tulaj- gánvégrende­donául egymásközt egyenlő arányban oldalági öröklés czimén, eclet kellékeinek hagyatéki adósságok viselésének kötelezettségével megitéltetik és hiánya. felp.-ek feljogosittatnak, h. e tulajdonjognak az özvegyi joggal egyidejű bekeblezését ezen itélet alapján, kérvény utján, az ille­tékes tkvi hatóságnál kérhessék. A tanuk nem bizonyították azt, h. örökhagyó kijelentette volna, miként a végrendelkezésnél tett nyilatkozatát szóbeli végrendeletnek kivánja tekinteni, sőt sem a tanuk vallomásából, sem a per egyéb adataiból meg nem álla­pitható, h. örökhagyó szóbelileg kivánt volna végrendelkezni, ellenkezően a végrendeletnek mint Írásbeli magánvégrendeletnek irásba történt foglalása azt bizonyítja, h. örökhagyó akarata nem is irányult szóbeli végrendelet alkotására. Arra tehát nincs tör­vényes alap, h. az örökhagyó végrendelete mint szóbeli végren­delet tétessék mbirálás tárgyává, s az csupán mint Írásbeli magán­végrendelet vehető figyelembe. Mint ilyen azonban ez a végren­delet érvénytelen. Örökhagyó ugyanis, habár írástudó ember volt, a tanuk vallomása szerint a betegség folytán beállott nagymérvű elgyöngülés következtében írni már nem volt képes, miért is ahhoz, h. végrendelete érvényesnek legyen elfogadható, szüksé­ges, h. az 1876: XVI. t.-cz. 6. §-ában előirt összes kellékekkel el legyen látva, és h. e kellékeknek a végrendelkezéznél mtar­tása magából a végrendeletből kitűnjék. Ámde a mtámadott vég­rendeletből ki nem tűnik, h. annak alkotásánál a most emiitett §-ban előirt bármely kellék mtartatott volna; minthogy pedig ezek a kellékek tanúvallomásokkal nem pótolhatók, a mtámadott végrendeletet érvénytelennek kellett kimondani. Végrendelet hiá­nyában, miután a peres ingatlan ági minősége igazolva van, az öröklés az id. törvk. szab. I. R. 11. §-a értelmében felp.-ket il­letvén, az ingatlant részökre, de az 1840 : VIII. t.-cz. 16. §-a alapján alp. özvegyi jogával terhelten, meg kellett ítélni (901. szept. 17. 5525/900.). 18617. Curia: Nem vitás a peres felek között, h. magánvégren­deletet egész terjedelmében az örökhagyó G. Gyula irta és aláirta, \

Next

/
Thumbnails
Contents