Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A Kir. Curia és a Kir. Itélőtáblák döntéseinek rendszeres gyűjteménye, Mutatók az 1870-1900. kötetekhez (Budapest, 1901)
290 viszonyok, melyeknek védelme a holtkézi törvények alkotásának főindoka volt, a mi egyszersmind e törvényeknek hatálytalanná váltát is maga után vonja. Igaz ugyan, hogy a holtkézi törvények a kir. kincstár s a verés jogközösségben levő családtagoknak várományi igényein s az ezekkel kapcsolatos állami érdekeken felül annak a czélnak is szolgáltak, hogy az egyházi és világi rend közt a vagyoni egyensúly biztosittassék; e legislativ politikai indok azonban az 1848. évi törvények által teremtett uj helyzet s a magyar törvényeknek 1861. évben történt visszaállítása után jelentőségét veszitvén, a holtkézi törvények intézménye viszonyaink átalakulásával fejlődött mai jogrendszerünkbe nem illik többé. Kétséget nem szenved, hogy a holtkézi törvények a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek birtokszerzését korlátozták ; ellenben minden más, a törvényesen bevett vallásfelekezetekhez tartozó felekezet egyházainak, egyházi testületei s egyházi személyeinek birtokszerzési képessége semmiféle korlátozásnak alávetve nem volt. Okszerűen fel nem tehető, hogy az 1847/8. évi törvényhozás az ugyanez évi XX. törvényczikk 2. §-ának azzal a nagy horderejű kijelentésével, hogy a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg, éppen a katholikus egyházzal szemben a jogegyenlőség elvét megcson kitani s a bevett többi vallásfelekezeteket a birtokszerzés tekintetében nálánál nagyobb jogositványokkal kivánta volna felruházni. E feltevés nyilt ellentétben állana az 1847/48-iki törvények szellemével s az akkori nagy átalakulásokból szükségképen folyó jogfejlődéssel. És habár a most idézett törvény csak elvet jelentett ki, annak hatása már az absolut korszak alatt 1852. évben kibocsátott ősiségi nyiltparancsbau is nyilvánult annyiban, a mennyiben az a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyekre nézve nem tett kivételt abban az irányban, hogy az ezeknek az 1715: XVI. t.-cz. 4. §-a alapján is kézen levő s a nyilt parancs szerint többé ki nem váltható számos elzálogosított birtokok is teljes tulajdonukká válhattak ; sőt az ősiségi nyilt parancs 20. §-a minden kivétel nélkül kimondotta, hogy az, a ki az ált. o. p. törvénykönyv hatályba lépte után végrehajtási árverés utján nemesi fekvő javakat vesz, az a megvett jószág teljes tulajdonát szerzi meg. Az ált o. p. törvénykönyv hatályba léptetéséről szóló nyiltparancsok utalnak ugyan egész általánosságban a magánjogokat korlátozó külön szabályokra s ezeket, valamint az egyházközségeknek s ezek tagjainak öröklési képességére vonatkozó külön szabályokat is épségben hagyják; az absolut korszakban sem tétettek azonban megfelelő intézkedések arra, hogy a holtkézről szóló törvényeknek minden irányban érvény szereztessék, a mint 1848-ig sem gondoskodtak arról, hogy a jogsérelemből (ex praejudicio) indított kereset esetén kivül a boltkézi törvények ellenére történt szerzések hatályon kivül helyeztessenek. Sőt az 1853. és 1854. évben kibocsátott legfelsőbb úrbéri nyiltparancsok, valamint a korábban érvényben volt és a későbbi törvények folytán történt birtokszabályozások alkalmával is a vagyonosabb volt földesurak a katholikus plébánosoknak ós plébániáknak számos helyen illetőségükön felül jelen-