Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)

Büntetőjogi Döntvénytár. fii és előfizetési ívek aláírására azzal a hangzatos frázisokkal és előkelő állás fitogtatásával bevezetett valótlan előadással vette rá, hogy a sértettek magukat a kormányzóné nyomorenyhítő akciója javára csak néhányhavi 1—2 pengős adomány fizetésére kötelezik és ezen iratok az aláíráskor összehajtott állapotban voltak, úgyhogy a vádlott fondorkodása következtében a sértettek nem tudták, hogy ők az aláírásaikkal könyvrendelést tettek és ilyet tenni nem is akartak. A vádlott tehát a sértettek fondorlatos megtévesztésével érte el, hogy a sértettek vagyoni kötelezettség vállalását maguk után vonó névaláírásaikat megadták. A vagyoni kötelezettség elvállalása már magában is kimeríti a kár fogalmát. Tetemesen fokozza a kár összegét a vádlottnak az az utólagos ténye, hogy a megrendelő- és előfizetési íveket megállapodásellenesen a sértettek által nem szándékolt könyvrendelésekre s esetenként 60, 78 és 132 pengős vételárak kifizetésének kötelezettségére töltötte ki, holott a sértettek a nyomorenyhítő akció néhányhónapos idejére csak néhány pengő fizetését vállalták a megállapodás szerint. E tények alapján az alsófokú bíróságok helyesen vontak jogi következtetést arra, hogy a vádlottat ténykedéseiben a jogtalan vagyoni haszon szerzésének a célzata vezette, mert a könyveladások után őt jutalék illette : de ezt a sértettek fondorlatos megtévesztésével, tehát jogtalanul igyrekezett elérni. Az az érvelés, hogy kár a sértetteket nem is érhette, mert a kötelezett fizetési összegeknek megfelelő értékű könyveket kaptak, nem alapos, mert a sértettek könyveket rendelni nem akartak, tehát azokért fizetni sem akartak s így anyagi károsodást jelentett számukra az, ha készpénzfizetéseket kellett teljesíteniük könyvek után, amik nem kellettek nekik. Egyébként a kár megtestesült már a kötelezettség vállalásában és bekövetkezett azáltal, hogy a kötelezettség vállalását tartalmazó okiratokat a vádlott a könyvkiadó vállalatnak beszolgáltatta s ez elfogadta. Már ezen elfogadás folytán is tarthatatlan az az okfejtés, hogy a megrendelő- és előfizetési ívek nem volnának okiratoknak tekinthetők. A vádbeli tettek tehát hétrendü befejezett csalásnak és hétrendü magánokirathamisításnak összes alkotó elemeit kimerítik. A csalások és magánokirathamisítások anyagi halmazatának megállapítása miatt használt panasz azonban alapos. Minden csalás ugyanis a vele kapcsolatos magánokirathamisítás alkotó elemeit maradék nélkül magában foglalja ; a sértettek személye és sértett jogi érdeke mindkettőnél azonos és a magánokirathamisítás végső mozzanata, a felhasználás valósítja meg a károkozás bekövetkezését a sértettek kötelezettségét vállaló okiratának a könyvkiadóknak vádlott által történt átadásával s ezáltal fejezi be a csalást. Miután tehát mindenik okirathamisítás tényleg beleolvadt a megfelelő csalás tényálladékába s ez utóbbiaknak befejezett bűncselekményekké minősítésével a hamisítási mozzanatok is büntetőjogi értékelést nyertek, ezért a vádlott cselekményeit csupán befejezett csalásoknak kellett minősíteni. 68. Csalás megállapítása, mikor a vádlott bűnvádi eljárás kilátásba helyezésével, valamint magasállású tisztviselők jóindulata megnyerésének szükségességét hangoztatva, bírta rá a sértettet arra, hogy a tanítónői oklevelében észlelt hamisítás következményeinek elsimítása végett neki nagyobb összegű pénzt adjon. A megfélemlítés a csalás eszközeként nyert értékelést. (Kúria 1934. febr. 20. B IIL 6042/1933. sz.)