Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)

Büntetőjogi Döntvénytár. 47 azon indokolása, hogy a vádlott ok nélkül, nyilvánvalóan sértési célzattal hozta fel a főmagánvádlónak fiatalkori bűncselekményét. Ami a sértési célzatot illeti, amelyet a koronaügyész véleménye szerint ténybeli adat alá nem támaszt, a kir. Kúria annak fennforgásával nem foglalkozik, mert ezzel a szabad bírói mérlegelés körét érintené, ami pedig kívüle esik a jogegységi tanács hatáskörének s mert a sértési célzat lehetősége az alábbiak szerint úgyis elesik. Ellenben törvénysértőnek találta a jogegységi tanács a törvényszéknek azt az álláspontját, hogy a vádlott ok nélkül tette meg kijelentését. Ugyanis a képviselőtestületi ülés idejében még nem volt eldöntve az a kérdés, vájjon P. János, mint özv. B. Józsefné megbízottja behívható-e a képviselőtestületbe s a főszolgabíró csak utóbb hozott határozatában vette tudomásul özv. B. Józsefné vonatkozó bejelentését azzal az indokolással, hogy P. János előző elítélése kizárási okot nem képez. Amikor tehát az említett képviselőtestületi ülésen az egyik képviselőtestületi tag nyilt kérdést intézett az elöljárósághoz, hogy tájékoztassa a képviselőtestületet azon okokról, amelyek P. János meghatalmazásának elintézését késleltetik, a vádlott községi főjegyző az 1886: XXII. tc. 58. §-a értelmében erre a kérdésre köteles volt választ adni, amit egyébként maga a főmagánvádló is elismert, s ez a válasz megfelelt az abban az időpontban levő ügyállásnak. Annak, hogy a be nem hívás okát nyíltan feltárta s nem utalt csupán törvényes akadályra, a kérdés eldöntése szempontjából nincs jelentősége, mert más hasonló tartalmú nyilatkozat is érinthette a sértett integritását. E szerint tehát a vádlottnak nemcsak oka, hanem jogos indoka volt arra, sőt hivatali kötelességét teljesítette akkor, midőn a feltett kérdésre a valóságnak megfelelő felvilágosítást adott, már pedig hivatalos kötelességteljesítése bűncselekményt nem képezhet. Ugyanezt a jogelvet kimondotta a jogegységi tanács a 864. számú JEH-h&n, mely szerint «valamely fegyelmi bíróság tagjai azokért a megállapításokért, amelyeket a bíróság ítéletében a fegyelmi vádlott személyére, magatartására vonatkozólag a fegyelmi üggyel összefüggésben tesz, rágalmazás vagy becsületsértés miatt felelősségre nem vonhatók), továbbá a 907. számú JEH-ba,n, melynek indokolása szerint, ha a tanú a kihallgató hatóság perrendszerű kérdéseire adja elő közvetlen tudomását és nem lépte túl a kötelességszerű feleletadás keretét, akkor rágalmazás címén el nem ítélhető. Végül idevonatkozik a 364. számú JEH is, amely kimondotta, hogy «az a közhivatalnok, aki hivatali kötelességéből kifolyólag valamely bűncselekmény elkövetéséről jóhiszeműleg följelentést tesz, a rágalmazás vétségében akkor sem mondható ki bűnösnek, ha a följelentett személy ellen az eljárás megszüntettetett». Mindezen határozatok azon közös jogelvet juttatják kifejezésre, hogy ha valamely hivatali vagy polgári kötelesség teljesítése, tehát közérdek, összeütközésbe jön a törvény által egyébként az egyén magánbecsületének nyujtotjogvédelemmel, mint magánérdekkel, akkor az utóbbinak háttérbe kell szorulnia az előbbinek érvényesülése érdekében és akkor a kötelességteljesítésből a magánegyént esetleg becsületében ért sérelem vagy veszélyeztetés jogellenesnek nem tekinthető, mert abból hiányzik a jogtalanság és annak tudata. A kir. törvényszék ítéletének törvénysértő volta tehát abban a hogy ezt a magától értetődő s éppen ezért a törvényhozó által külön kifejezésre nem is juttatott jogelvet fel nem ismerte s így bűncselekményt látott fennforogni a vádlott kötelességszerű s így jogos eljárásában. A koronaügyész perorvoslata folytán tehát a törvénysértést megálla-