Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 26. kötet (Budapest, 1934)

58 Büntetőjogi Döntvénytár. és pécsi kir. ítélőtáblák — tekintettel a 30. számú jogegységi döntvényre — a jövőben eltérni szándékoznak s a döntvényben kifejezésre jutott álláspontot fogják alkalmazni a járásbírósági ügyekben is. 2. A debreceni kir. ítélőtábla büntető tanácsai az ilyen semmisségi panaszt a JBp. 434. § harmadik bekezdése alapján végzéssel visszautasítják s két tanács hivatalból észlelt semmisségi ok alapján intézkedik is, s ezen gyakorlatától a 30. számú döntvény meghozatala után sem kíván eltérni, viszont a harmadik (I. sz.) tanács a törvényszék ítéletét a Bp. 494. § második bekezdése értelmében jogerőre emelkedettnek tekinti s így hivatalból nem vizsgálja felül az ügyet. 3. A budapesti kir. ítélőtáblának 8 büntető tanácsa közül 5 a visszautasítás és a hivatalból való felülvizsgálhatás álláspontján van, 1 tanács a panaszt visszautasítja, de a hivatalból felülvizsgálatot mellőzi, 1 tanács rendelvénnyel küldi vissza az iratokat, 1 tanácsnál pedig nem fejlődött ki gyakorlat a vitás kérdésben. Az elől említett 5 tanács részéről nem nyilvánult meg egyöntetű vélemény arra nézve, hogy eddig gyakorlatuk a jövőben az 30. számú döntvényre tekintettel megváltoznék. III. A kir. Kúria büntető jogegységi tanácsa — tekintettel a kir. ítélőtáblák egyes tanácsának vonatkozó álláspontjára is — mindenekelőtt megállapítandónak találja, hogy a fölvetett kérdés a 30. számú jogegységi döntvénnyel eldöntöttnek nem tekinthető. Amíg ugyanis a döntvény a kir. Kúria hatáskörébe tartozó semmisségi panaszok elintézésének módját szabályozza, addig a most eldöntendő kérdés a járásbírósági ügyekben bejelentett s a kir. ítélőtáblák hatáskörébe tartozó semmisségi panaszok mikénti elintézésére vonatkozik. Amig továbbá a 30. számú döntvény meghozatalánál — annak indokolásából is kitűnőleg — elsősorban irányadó volt a II. Bn. 30. §-ának második mondatában előforduló az a^ kitétel, hogy az ott említett tartalmú kir. ítélőtáblai ítélet ellen «egyáltalában nincs helye semmisségi panasznak)), addig a Te.-nek a Bp. 556. § harmadik bekezdése helyébe lépett 122. §-ában az ((egyáltalában nincs helye» kitétel nem fordul elő, sőt ennek a törvényhelynek szövege nem is tartalmaz közvetlenül kizáró tiltó rendelkezést, hanem ezt burkoltan egy pozitív rendelkezéssel juttatja kifejezésre, amikor körülírja, hogy a törvényszék ítélete ellen milyen esetben és milyen semmisségi okból lehet semmisségi panasszal élni. Nyilvánvaló mindezekből, hogy a fölvetett kérdést — tekintettel a fentebb II. 2. és 3. pontok alatt ismertetett álláspontokra is — a 30. számú döntvénytől külön és önállóan kell eldönteni. IV. E döntés előtt a jogegységi tanács a Te. 122. §-a szövegének értelmezésénél figyelembe vette e szöveg megállapításának törvényhozási előzményeit. A Te. törvényjavaslatának eredeti szövegében e § száma 111. s címe "Semmisségi panasz kizárása a járásbírósági eljárásban* volt se 111. § szövege a következő volt : <A kir. törvényszéknek, mint fellebbviteli bíróságnak ítélete ellen csak a jogegység érdekében használható perorvoslatnak (Bp. 441. §) van helye. A Bp. 556. §-ának 2. és 3. bekezdése és 557. §-a hatályát veszti.» Ezt a rendelkezést a törvényjavaslat a következőkkel indokolta : «A II. Bp. 30. §-a a törvényszék, mint egyesbíróság hatáskörébe tartozó bűnügyek nagyrészére az egyfokú perorvoslat rendszerét állapítja meg, indokolatlan lenne tehát az általában kisebb jelentőségű járásbírósági ügyekben továbbra is meghagyni a kétfokú perorvoslatot. Ezért a javaslat a törvényszéknek, mint fellebbviteli bíróságnak ítélete ellen csak a jogegység érdekében enged perorvoslatot (Bp. 441. §). A képviselőház igazságügyi bizottsága azonban azt az álláspontot foglalta el, hogy a semmisségi panaszt a járásbírósági eljárásban nem szabad teljesen kizárni, hanem azt csak korlátozni kell s ezért a Te. 122. §-ában törvényerőre is emelkedett törvényes rendelkezést javasolta, melynek címe