Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 21. kötet (Budapest, 1929)

Büntetőjogi Döntvénytár. Mindezek szerint tehát a koronaügyész perorvoslata folytán ki kelleti mondani azt, hogy a Bv. 17. §. 1. bekezdése a tanuk állal vallomásaikban tett nyilatkozatok tekintetében nem alkalmazható s így megsértették e törvényt az ügyben eljárt bíróságok azáltal, hogy a vádlottat ez okból fölmentették. Mégis a fölmentés egyéb okból törvényszerű volt. Igaza van az eljárt kir. járásbíróságnak abban, hogy «a tanuvallomásra alapított bizonyítási rendszer dőlne meg akkor, ha a tanú az igazságnak és lelkiismerelének megfelelően nem bizonyíthatja a polgári perben vitás egyik vagy másik ügyfélre terhelő tényt vagy a büntetőperben a vádlott terhére emelt vádat megállapító cselekményt annál az oknál fogva, hogy mint rágalmazó bíróság elé állíttatik)) és igaza van abban is, hogy «viszont ez a felfogás nem eredményezi azt. hogy a tanuk akár ellenszenvből, akár más érzülettől vezéreltetve szabadon tehetnek vallomást, mert a Btk. 213. és következő §-ai az eskü szentségét hathatósan védik s a hamis tanúvallomást tevők kellő megtorlásban részesülhetnek)). Az ezen helyes elvnek megfelelően a koronaügyész által perorvoslatában kifejezésre juttatott azt az álláspontot, hogy ha a tanú a kihallgató hatóság perrendszerű kérdéseire adja elő közvetlen észleletén alapuló tudomását és nem lépte túl a kötelességszerű feleletadás keretét, aminek megállapítása a konkrét esetben a bírói mérlegelés feladata — akkor rágalmazás címén el nem ítélhető — a jogegységi tanács is magáévá teszi különösen azért is, mert a lanut akkor, midőn bírói idézésre a bíróság előtt megjelenve, a bíró által feltett kérdésekre vallomást tesz, nem attól a szándéktól vezettetve cselekszik, hogy rágalmazzon, hanem ilyen szándék hiányában csupán polgári kötelességének tesz eleget. A felmentés tehát ily esetben nem a Bv. 17. §-ára, hanem egyszerűen a Bp. 326. §. 1. pontjára alapítandó s a fölmentés indoka az, hogy a terhelt a perjogi kötelességeinek teljesítésével nem követett el bűncselekményt. Ez egy olyan axióma, amelyet a törvényhozó annyira magától értetődőnek talált, hogy annak külön kifejezésére nem is tartott egy olyanféle rendelkezést szükségesnek, aminőt tett pl. az ügyfelek és képviselőik által használt kifejezésekre vonatkozólag a Bv. 17. §-ában. Ilyen eset az is, midőn pl. valamely fegyelmi bíróság vagy hatóság ítéletében vagy rendelkezésében a fegyelmileg vádlóit személyére, magatartására vonatkozólag a fegyelmi üggyel összefüggő megállapításokat tesz vagy hoz fel indokul. A jogegységi tanács 1926 június 25-én B I. 14478 1926. számú határozatában kimondotta, hogy az ilyen megállapításokért a fegyelmi bíróság tagjai rágalmazás vagy becsületsértés miatt