Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 13. kötet (Budapest, 1921)

68 Büntetőjogi Döntvénytár. tette, elbocsátani pedig nem akarta, amely okok a vádlottban viharzó szenvedélyeket, lelki izgalmakat keheitek s ezek szülték az ölés szándékát. A Kúria ezekből a lelki izgalmakból a vádlott egyéniségén mit sem észlelt. A vádlott egyénisége az ő saját cselekménye világításában higgadtnak, sőt bizonyos mérvig ridegnek is tűnik föl,"akit 'ehet, hogy a nemi vágyak, mint haló ingerek befolyásolnak, de ez a befolyásolás nem lázongó, nem jár azzal a lelki zaklatottsággal, amely a nyugodt mérlegelést és a higgadt elhatározást kizárná. Ami pedig az alacsony műveltség folytán a tudat szűkösségéből folyó belátási gyengeséget illeti, az a vádlottnál fönn nem forog, mert a bűncselekmény, amit elkövetett : a gyilkosság, a legkezdetlegesebb műveltségű társadalmi osztályok erkölcsi szabálya, ítélete szerint is a legnagyobb bűn. Ilyennek tudta, érezte tettét a vádlott is akkor, amikor elkövetésére oly nagy körültekintéssel készüli, s amikor cselekményének tisztán látott súlyos következményei elől eleve is mindenáron menekülni akart A vádlott szellemi és erkölcsi egyénisége tehát épen nem alkalmatlan arra, hogy az emberölés szándékát előre és alaposan megfontolja. Az ágyassági viszony keretében való helyzete a vádlottnak a Kúria észlelete szerint szintén nem nyújt semminemű alapot annak a következtetésére, hogy vádlott e viszonyban állandóT vagy hosszabbantartó, s a szándékot befolyásoló és az elhatározást kikényszerítő belső izgatottság rabja volt, s ezért nyugodtan nem mérlegelhetett. A vádlott ugyanis alig 20 éves korában végig élt első ágyassági viszonya megszakításával önként állott össze az elhalttal, akit 43 éves dolgos, jóravaló embernek jellemeznek. Rövid idő múlva a vádlott elment az elhalttól, de egyszerű kérlelésre visszatért hozzá. Utóbb egyszer megint el akart tőle menni, de mert időközben az elhalttól való kis leányát, s holmiját az elhalt ellenállása miatt el nem vihette, az ebből támadt perpatvar, tettlegeskedés ellenére is megint, önként az elhalttal maradt, holott eltökélt elmenetelének a sértett akadályozója most ép úgy nem lehetett volna, mint ahogy nem volt az elsőízben. A telt elkövetése előtt való estén a vádlott és az elhalt közölt izgalmat kellő összekoccanás, szóváltás vagy ilyesféle szintén nem volt, meri a kissé italos elhalt szépen játszott a kis leányokkal, majd lefeküdt és elaludt. Ez a viszony tehát sem erkölcsi utálatossága, sem durvasága miatt, sem egyéb okoknál fogva nem lehetett állandó forrása a higgadt mérlegelést kizáró lelki izgalmaknak, ahogy azt a védelem állítja, sől inkább megállapítható, hogy az ily viszonyban való élethez szokolt vádlott viszonylag jól1 élezhette magát, s ha ölési szándéka támadt, ha azt az elhatá-