Polgárijogi határozatok tára. A Kir. Kúria hivatalos kiadványa, 2. kötet (Budapest, 1929)

2 Magánjog 201. Az elsőbíróság a keresetnek annyiban, amennyiben felperes a takarékpénztári betétkönyvecskékre elhelyezett értékeknek a hagyatékhoz tartozó voltának megállapítását kérte, helyt adott s ítéletét e részben a következőkép indokolta: Az alperesek idevonatkozó védekezését illetően igaz ugyan, hogy nyomós okok szólnak amellett, hogy az örökhagyónak szándéka oda irányult, miként az általa elhelyezett ezen betétek gyermekeit az ő ajándéka címén tulajdonilag illessék meg, mégpedig mindenik gyermeket aszerint, amint a betétről szóló könyvecske az ő nevére van kiállítva, s ugyanazért az örökhagyó a leányai nevére elhelyezett betéteket a hagyatékba tartozó értékeknek tekinteni nem akarván, végrendeletének a felperesre és I-ső r. alperesre kedvezményt tartalmazó rendelkezését ez értékekre vonatkoztatni nem akarta. így e mellett szól azon körülmény, hogy az örökhagyó két férjnél levő leánya s részben harmadik leánya részére az ezek nevére kiállított betéti könyvecskékre még a végrendelkezés előtt elhelyezett tetemes összegeket a végrendeletben vagyonként fel nem említi, jóllehet azokról kétségtelen tudomása volt; továbbá és főleg azon körülmény, hogy a II-od r. alperes részére több új betéti könyvecskére a végrendelet alkotása után helyezett el szintén tetemes összegeket, amit aligha cselekedett volna meg, ha ezen értékeket nem elmebeteg leányának szánta, hanem azt akarta volna, hogy ez értékek a végrendelet intézkedése értelmében férjnéllevő két leányát illessék meg. Azonban mindezek dacára az alperesileg vitatott azon puszta tény, mely szerint örökhagyó a betéteket a gyermekei nevére kiállított könyvecskékre elhelyezte, még az ajándék útján való tulajdonszerzést az örökösök javára a jelen esetben meg nem állapítja, mert ehhez az örökhagyó ezt kifejezésre juttató szándékának kétségtelen megnyilvánulása szükséges; már pedig azt, hogy az örökhagyó éleiében az örökösök, avagy az azok képviseletére jogosultak, vagy akár harmadik személyek előtt ily értelmű nyilatkozatot tett, a felperes tagadása ellenére nem bizonyították, de az örökhagyónak ilyen akaratnyilvánítását nem is állították. Az tehát, hogy a betétek az örökhagyónak erészben táplált szándéka értelmében az egyes örökösök tulajdonába át nem mentek, pusztán az örökhagyó mulasztásának következménye lévén, ilyen körülmények között azon nem vitás tény, hogy a takarékpénztári könyvecskék az örökhagyó ingó értékei között találtattak,