Vadász Lajos (szerk.): Magánjogi törvénykönyvünk és élő tételes jogunk, 1. kötet. Személyi-, családi- és dologi jog (Budapest, 1929)

X szefüggés a régi és új jog között, amely a szokásjogi jogrendszernek a jogbiztonság érdekében szükséges szilárdságát biztosíthatná. Midőn az 1848. év törvényhozása hazai jogunk alapintézményeit: az adományrendszert, az ősiségét és az úrbériséget megszüntette, velük együtt a magánjog egész rendszere rombadőlt. Ez intézmények alapgondolatai át- meg átszövődtek a magánjog minden részén, s azért a törvényhozás általános elvi kijelentései mellett azt sem lehetett tudni, hogy a régi jogból voltakép mi szűnik meg s mi marad fenn? De az 1848-as törvények nemcsak a régi jogot, hanem a közgazdaság akkori rendjét is alapjában megváltoztatták. A hübéries kötöttség helyébe hirtelenül, átmenet nélkül az egyéni szabad gazdálkodás rendszere lépett. Ennek az új gazdasági rendszernek nem voltak meg a szükséges jogintézményei, s azokat egy csapásra kellett volna megteremteni. A meglevő jogtételek határozatlansága és a szükséges új intézmények hiánya ilyképen teljes jogbizonytalansággal fenyegetett. Az 1852. és 1853. évi nyilt parancsokkal behozott osztrák polgári törvénykönyv idegen testként ékelődött be a hazai jogrendszerbe, s míg egyfelől ideig-óráig segített a jogbizonytalanságon, másfelől még teljesebbé tette a szakadást a régi és az új jogfejlődés között. Midőn 1861-ben, a törvénykezés jogfolytonosságának helyreálltával, az Országbírói Értekezlet Ideiglenes Törvénykezési Szabályaiban a régi magyar magánjogi törvények visszaállítását elvül kimondotta, kitűnt, hogy ami a régi jogból használható, az főleg a családi és az öröklési jog körébe esik, míg a dologi jog és kötelmi jog terén alig maradtak a változott gazdasági élet szükségleteinek megfelelő jogszabályaink. Ezért már az Országbírói Értekezlet kénytelen volt megindítani az idegen jog befogadásának folyamatát azzal, hogy fentartotta a telekkönyv intézményét és az osztrák polgári törvénykönyvnek ezzel kapcsolatos szabályait, egyszóval a telekkönyvi anyagi jogot. De ez a recepció magában véve még nem elégítette ki a rohamosan fejlődő életviszonyok szükségleteit. A dologi és kötelmi jog többi részeiben is mihamarább érezhetővé vált a hazai jog nagyfokú hézagossága. E hézagokat a bírói gyakorlatnak kellett kitöltenie. Bíróságaink valóban tiszteletre- és elismerésreméltó évtizedes munkássággal lassanként kifejlesztették az élők közti vagyonjog egész szokásjogi rendszerét. E jogalkotó munkásságuk alapjait főleg a jog tudományos müvelése nyújtotta, mert a törvényhozás 1867 óta — a családi jog körén kivül — aránylag kevés magánjogi jogszabályt alkotott; csak a kereskedelmi törvény nyújtott szélesebb tételes alapot kötelmi jogunk továbbfejlesztésére. A magyar jogászság a fejlődő új jog anyagát — előképzettségének hajtó ereje mellett és a gazdasági viszonyok hasonlóságánál fogva — főleg az osztrák jogból és a Német Birodalom kodifikatórius munkálataiból, mindenekelőtt azonban a pandektajog tudományából merítette. A bírói gyakorlat tételei azonban ily módon nagyrészt nem nyugodtak hosszú szokáson vagy írott jogi alapokon; ezért szükségkép velük járt a határo-