Vajdafy Emil: A magyar királyi Curia és a magyar királyi ítélőtáblák összes teljes ülési döntvényei polgári és bűntető ügyekben (Budapest, 1904)

120 vényas intézkedések tehát nem magyarázhatók megszorító értelemben. Ez intézkedéseknek megszorító magyarázatára nézve maga a törvény semmi támpontot nem nyújt, mert általános rendelkezésénél fogva az utóajánlatot a vevő ellen foganatosított árverés esetében nem zárja ki. Arra nézve, hogy az utóajánlatnak csak a végrehajtást szenvedő ellen megtartott alapárverés esetében volna helye a törvény egyéb intézkedéseiből, de a törvény megalkotásának történetéből sem lehet következtetést levonni. Az ellenkező felfogás mellett nem szolgálhat érvül az, hogy a 186. §. szerint a késedelmes vevő megtéríteni köteles azt a külömbözetet, mely a korábbi és későbbi vételár között fennforog, és hogy e külömbözetnek erejéig a korábbi vevő ellen biztosítási végrehajtás is kérhető, nem pedig azért, mert a végrehajtási eljárásról szóló törvényünk a venni szándékozóktól csakis a bánatpénz letételét kivánja meg, egyébként pedig azoknak fizetésképessége tekintetében semmiféle garancziákról nem gondoskodik,, e szerint mindig bizonytalan, hogy a két árverés közti külömbözet a korábbi vevőtől behajtható-e, vagy sem. Ami a törvény megalkotásának történetét illeti, ebből sem meríthető adat az ellenkező felfogás támogatására, mert e törvény javaslatának indokolásában és a képviselőház igazságügyi bizottságának jelentésében az utóajánlat behozatalának czéljaira nézve felhozott okok egyaránt fenforognak a végrehajtást szenvedő ellen megtartott alapárverés, mint az árverési vevő veszélyére elrendelt ujabb árverés esetében is. Mindkét esetben az utóajánlat alkalmas eszköz arra, hogy a versenyhiány kiaknázásának és az árverelők összejátszásának nátrányain segítsen és hogy az ingatlan valódi értékét inkább megközelítő magasabb igérettétel lehetőségével ugy a végrehajtást szenvedő, mint a jelzálogos hitelezők érdekeinek szolgáljon, abból pedig, hogy a késedelmes vevő ellen megtartott árverés esetében elért magasabb vételár a korábbi vevőre nézve is előnyös, egyáltalában nem lehet következtetni arra, hogy a törvény az utóajánlat benyújtását csakis alapárverés esetében kivánja megengedni. Igaz ugyan, hogy az 1868: LIV. törvényczikknek hatályban volt 437. §-a két árverési határnap kitűzését rendelte és az első határnapon a végrehajtás alá vont ingatlanok az összes érdekeltek beleegyezésének esetén kivül nem voltak a kikiáltási áron alul eladhatók, és hogy az idéze.tt törvényczikknek 459. §-a szerint a késedelmes vevő veszélyére megtartandó árverésnél csakis egy határnap volt kitűzendő, ellenben az 1881: LX. t.-cz. 147. és 171. §§-ai szerint már az alapárverés megtartására is csak egy határnap tűzendő ki s a végrehajtás alá vont ingatlanok már ezen a határnapon is a kikiáltási áron alul adhatók el, ebből azonban nem következik, hogy az utóajánlat az eltörölt második határnapot, illetve az 1868: LIV. t.-cz. 437. §-ának az első árve-