Vajdafy Emil: A magyar királyi Curia és a magyar királyi ítélőtáblák összes teljes ülési döntvényei polgári és bűntető ügyekben (Budapest, 1904)

107 Indokok: Magánjogi törvényeink arról nem rendelkeznek, hogy ingatlanok adásvevésénél a vagyonátruházási jogügylet után járó kincstári illeték, — ha a szerződés ez iránt megállapodást nem tartalmaz, — a szerződő felek melyike által viselendő. Tekintve azonban, hogy a «vagyon átruházási illeték» behozatala óta, az adásvevési szerződések túlnyomóan nagy részében, köztudomás szerint az a megállapodás foglaltatik, hogy a kincstári illeték fizetésének kötelezettsége a vevőt terheli, — ebből megállapítható az, hegy e tekintetben oly általános forgalmi szokás fejlődött ki, mely szerint a szerződő felek közötti magánjogi viszony szempontjából az átruházási kincstári illeték, — ellenkező kikötés hiányában — az ingatlan szerzésével járó költségnek tekintetik. Ennek a felfogásnak helyességét támogatja az a körülmény is, hogy jogszabályaink szerint az eladó részéről a teljesítést befejezettnek kell tekinteni, azzal, hogy eleget tesz annak a kötelezettségének, mely szerint a dolgot «alku szerint a vevőnek sajátul átadja» (Frank I. k. 623. 1.),, s a vevő «mihelyt a jószágot birtokba vette, azonnal ura lesz» annak, (ugyanott 625. L), valamint hasznait húzza, ugy terheit is viseli. Ezeknél fogva ki kellett mondani, hogy az átruházási kincstári illetéket, mint az ingatlan szerzésével járó költséget, a vevő tartozik viselni. Kelt Budapesten, a m. kir. Curia polgári szakosztályainak 1904. évi január hó 19-én tartott teljes üléséből. Hitelesíttetett az ugyanazon évi márczius hó 4-én tartott teljes ülésben. = Eladott ingatlan tehermentesítésről szól a 39. p. d.