Papp Antal: A hagyatékok illetéke a közigazgatási bíróság gyakorlatában. A fennállott M. Kir. Pénzügyi Közigazg. Bíróság és a Magy. Kir. Közigazg. Bíróság döntvényeiből és elvi határozataiból (Budapest, 1904)

133 köseinek örökösei is a mig egyrészt magának az ingatlannak tulajdonába jutottak, addig másrészt a fizetési kötelezettség is őket terheli épen azzal az esedékességgel, mint az eredetileg D. Antalt terhelte. Az a véletlen körülmény, hogy ebben az esetben D. Antalnak az lett az örököse, akit a haszonélvezet illetett, t. i. D. Imre, ezeken a jogi következményeken mit sem változtat, mert D. Imre nem az ajándék visszavonásával, hanem mint maguk panaszosok bizonyítják a becsatolt hagyatékátadó végzéssel örökösödés jogczimén jutott az ingatlanok 1/z részének tulajdonába. Panaszosok tehát nem ugyan saját személyükben, de mint D. Imre örökösei az illeték szobanforgó V3 részét ép ugy meg tartoznak fizetni, mintha D. Antaltól ez az VB rész egy harmadik személyre, nem D. Imrére szállott volna és ök ennek a harmadik személynek volnának örökösei, már csak azért is. mert a kincstárnak az ajándékozási illetékhez, a D. Antal hagyatéka után előirt illetékhez — 3-szor történvén vagyonátháramlás, — törvényes igénye van és ezt az igényét az esedékesség akadályának megszűnte után jogosan érvényesítette. Panaszosoknak külön előterjesztett és a panaszban fentartott másik kérelme az, hogy D. Imre hagyatéka után előirt illeték esedékessége az özvegyi évjáradék megszűntéig felfüggesztessék. Ez a kérés sem jogosult, mert az 1881. XXXIV. törvényczikk 19. §. b) pontjának az a rendelkezése, mely a haszonélvezetre nézve fenn áll, mint kivételes intézmény más hasonló esetekre ki nem terjeszthető és mert az illetékszabályoknak a panaszban hivatkozott 85. és 86. §-ai, melyek nem az illeték esedékességét, hanem a mérvét tárgyazzák, — erre az esetre rendelkezést nem tartalmaznak. Az ezek szerint teljesen alaptalan panaszt elutasítani kellett.