Nagy Zoltán (szerk.): Munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Biróságának a munkaügyi, a társadalombiztositási és a szövetkezeti tagsági jogvitákkal kapcsolatos elvi állásfoglalásai (Budapest, 1988)

amíg döntés születik abban a kérdésben, hogy a munkaviszony megszüntetése valóban jogellenes volt-e, a saját ügyében teljes vagy meg nem indokolható tétlenséget tanúsítson. Erre utal az Mt. V.29. §-ának (1) bekezdése is, amikor úgy rendelkezik, hogy nem kell megtéríteni a munkabérnek és egyéb járandóságnak, valamint a kárnak azt a részét, amely máshonnan megtérült vagy kelló' gondossággal megtérülhetett volna. Bizonytalanság volt észlelhető' abban a kérdésben, hogy az elmaradt munkabér és egyéb járandóság összegét hogyan állapítsák meg akkor, ha a dolgozó munkaviszonyát jogellenesen szüntették meg, s a dolgozó a visszahelyezésig eltelt időben egyáltalán nem vagy csak részben végzett munkát. Vajon a dolgozó munkaviszonyának jogellenes megszüntetése után azonnal köteles-e mindent megtenni újabb elhelyezkedése érdekében ? Ezt a kötelezettségét nem lehet általános érvénnyel minden esetben megkövetelni. Előfordulhat olyan eset, hogy a dolgozó a körülményekre tekintettel már munkaviszonyának a megszüntetésekor is jogosan remélheti, hogy munkaviszonya megszüntetését hatálytalanítani fogják, pl. ha a felmondás jogszabályi tilalomba, korlátozásba ütközik (Mt. 26. §). Nem lehet kétséges, hogy ilyen esetben a dolgozót nem lehet arra kötelezni, hogy a munkaviszony-megszüntetés tényéből egyébként is következő hátrányos helyzeten túlmenően még további nehézségeket (munkakereséssel, elhelyezkedéssel járó nehézségeket) is vállaljon. Mire munkahelyet találna, esetleg már a jogellenes felmondás hatálytalanítására is sor kerülhet. De olyan esetekben is, amikor a munkaviszony megszüntetésének jogellenessége a munkaviszony megszüntetésekor még nem teljesen nyilvánvaló [Mt. V. 23. §-ának (1) bekezdése eseteiben a különös indokoltság fennállása, az Mt. V. 23 §-ának (2) bekezdésében említett más munkahelyre áthelyezés lehetőségének kérdése], ugyancsak nem volna helytálló a dolgozó azonnali elhelyezkedésének a megkövetelése. A jogellenesen eljáró munkáltatóval szemben — személyi vagy egyéb körülmények alapján — a jogellenességet jóhiszeműen feltételező dolgozó esetében is indokolt, hogy egy ideig várjon munkaviszonya megszüntetésének hatálytalanítására. Az előzőekből következik, hogy a dolgozót elhelyezkedési kötelezettség általában addig az időpontig nem terheli, amíg a körülményekre tekintettel kellő alappal remélheti, hogy munkaviszonyát gyorsan helyreállítják. Ha tehát késedelem nélkül kérelmet nyújt be a munkáltató intézkedése ellen, nem lehet a dolgozó terhére róni, hogy a munkaügyi döntőbizottság határozatának meghozataláig újabb elhelyezkedést nem kísérelt meg, ennek érdekében nem tett semmit. Ha a munkaügyi döntőbizottság a kérelmét elutasította, a dolgozónak már számolnia kell azzal, hogy újbóli munkába állítása elhúzódik. Ezért ezt követően már elhelyezkedési kötelezettség terheli, s ennek érdekében a dolgozótól a célravezető intézkedések megtétele elvárható. Ehhez képest a dolgozó munkaviszonya helyreállítására beadott kérelmének általában a munkaügyi döntőbizottság által történt elutasítása után köteles — keresetveszteségének elhárítása vagy csökkentése érdekében — elhelyezkedése végett a szükséges és arra alkalmas intézkedéseket megtenni. 32