Nagy Zoltán (szerk.): Munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Biróságának a munkaügyi, a társadalombiztositási és a szövetkezeti tagsági jogvitákkal kapcsolatos elvi állásfoglalásai (Budapest, 1988)

dás egymástól viszonylag elkülönülő fő szakaszai között. Az állásfoglalás I. pontja szerint önálló igénynek kell tekinteni a járadék összegének meghatározása szempontjából irányadó átlagkereset és a táppénz, az átlagkereset és a baleset folytán csökkent kereset, valamint az átlagkereset és a rokkantsági nyugdíj különbözetének megtérítése iránti folyamatosan fennálló igényt. Az említett önállósult igények közül az átlagkereset és a baleset folytán csökkent kereset különbözetének megtérítése iránti igény elévülése akkor veszi kezdetét, amikor a sérelem folytán bekövetkezett munkaképesség-csökkenés első ízben okozott keresetkiesésben (jövedelemkiesésben) mutatkozó károsodást. Az utóbb említett igény keletkezésére rendszerint az szolgál ténybeli alapul, hogy az üzemi balesetet szenvedett (foglalkozási betegségben megbetegedett) dolgozó a sérelemből származó munkaképesség-csökkenése következtében a korábbi munkakörét a továbbiakban már nem tudja betölteni és ezért áthelyezik olyan munkakörbe, amelyet a megmaradt munkaképességével egészségének veszélyeztetése nélkül el tud látni. Ennek rendszerinti, de nem feltétlenül vele együtt járó következménye, hogy az új munkakörében kevesebb a keresete a korábbi munkakörében elért kereseténél, illetőleg — más esetben — annál a keresetnél, amelyet a korábbi munkakörében elérhetne, ha nem érte volna őt sérelem. A gyakorlatban vitássá vált, hogy a sérelemből származó munkaképesség-csökkenésére tekintettel áthelyezett dolgozó járadékigényének elévülése mikor veszi kezdetét: attól az időponttól kezdve, amikor a jövedelme (keresete) nem éri el a sérelem előtti keresetét, vagy pedig az elévülés kezdő időpontjának meghatározása szempontjából jelentősége lehet-e annak az időpontnak is, amelytől számítva a dolgozó jövedelme (keresete) nem kevesebb ugyan a sérelem előttinél, azt az összeget azonban nem éri el. amelyet — az időközben történt béremelkedésekre tekintettel — a korábbi munkakörében megkereshetne, ha nem érte volna Őt sérelem. A kérdés megoldásánál abból kell kiindulni, hogy az R. 1. §-a szerint a vállalat a dolgozó teljes kárát, így a sérelem folytán elmaradt jövedelmét is köteles megtéríteni. Az R. 3.§-ának (1) bekezdése szerint elmaradt jövedelemként azt a kárt kell megtéríteni, amely a dolgozót azáltal éri, hogy a sérelemből származó munkaképesség-csökkenése miatt a sérelem előtti keresetét nem éri el. A jogalkotó tehát a baleseti járadék iránti igény jogalapjának meghatározásánál azt az esetet tartotta szem előtt, amikor a károsult jövedelme a baleset következményeként nem éri el a baleset előtti keresetét, és ezt tekintette olyannak, amely a károsult járadékigényét megalapozza. Ennek pedig szükségszerű következménye, hogy az üzemi balesetből (foglalkozási megbetegedésből) származó munkaképesség-csökkenésre tekintettel az egészségi állapotának megfelelő munkakörbe áthelyezett dolgozó járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor első ízben volt a balesetből (foglalkozási megbetegedésből) származó munkaképesség-csökkenése következtében keresetvesztesége. A keresetveszteség meghatározása tekintetében pedig — az elévülés szempontjából — viszonyítási alapul a baleset előtti átlagkereset szolgál: azt kell tehát vizsgálni, hogy az át107