Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 10. kötet, 1982-1985 (Budapest, 1987)

Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Nem vitatták, hogy a megállapodást aláírták, de előadták, hogy utóbb fizetési kötelezettségüknek eleget tettek azzal, hogy az államigazgatási határozatban írt 35 000 forint helyett a teljes műhelyért járó 70 000 forintot kifizették a felperesnek, továbbá térítettek neki a berendezésért 21 000 forintot. Az első fokú bíróság ítéletével az I—II. r. alperest 1978. december 10-től kezdődően havi 1000 forint járadék, továbbá a perköltség megfizetésére kötelezte. Az első fokú bíróság azt állapította meg, hogy a perbeli megállapodás egy felfüggesztő feltételhez kötött részletvételi szerződés volt, amelyben a szerződés hatályának a bekövetkezését a felek ahhoz a feltételhez kötötték, hogy az alperesek kisipari jogosultságot szereznek és bérlői legyenek a perbeli üzlethelyiségnek. A szerződés érvényesen létrejött, így tehát az alperesek azt teljesíteni tartoznak. Az alperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az első fokú ítéletet csupán annyiban változtatta meg, hogy a lejárt járadékösszeg megfizetésére 90 napos teljesítési határidőt engedélyezett. A másodfokú ítélet indokolása szerint a felperes férje és az alperesek között egy, a Ptk-ban nem nevesített, tehát atipikus szerződés jött létre, amelynek lényege szerint a felperes férje befogadta az alpereseket az üzlethelyiségbe. Ennek ellenében az alperesek járadék fizetésére vállaltak kötelezettséget. Valójában tehát a felperes férje az üzletet a kialakult vevőkörrel együtt adta el, az úgynevezett „goodwill" átengedésért pedig jogszabályi tilalom hiányában ellenérték kiköthető. Minthogy tehát a szerződés érvényes, azt teljesíteni kell. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. Téves és iratellenes a másodfokú ítéletnek az a megállapítása, hogy az alperesek a perbeli életjáradékot a felperes vevőkörének átvétele kapcsán vállalták. A periratokhoz csatolt szerződés szövege ugyanis egyértelműen azt igazolja, hogy a felperes az üzlethelyiség átadásáért igényelt életjáradékot, és az alperesek az „üzlethelyiség átengedése" ellenében vállaltak ilyen kötelezettséget. Még maga a felperes sem állította egyébként a perben, hogy jelentős üzletköre lett volna, s hogy a felek között ennek átadása tekintetében folyt volna tárgyalás. A per adatai ezzel szemben arra utalnak, hogy idős korára is tekintettel a felperesnek az üzleti tevékenysége csökkent, és éppen ezért kívánta az iparigazolványát visszaadni. Az okirattal szemben az állítást egyébként is a felperesnek kellett volna bizonyítania, a felperes azonban előadását nem igazolta. A magániparosok és magánkereskedők részére műhely- és üzlethelyiségek, valamint magánszemélyek részére műterem- és garázshelyiségek kiutalásáról szóló 26/1961. (VII. 18.) Korm. számú rendelet szerint magánszemélyek nem lakás céljára szolgáló helyiségigényének elbírálása az elhelyező hatóság hatáskörébe tartozik [R. 3. § (1) bek.]. Az állami tulajdonban álló ingatlanban levő helyiséggel való rendelkezési jog tehát csupán annyiban illeti meg a magániparost (magánkereskedőt), hogy a részére az elhelyező hatóság által kiutalt helyiséget ipargyakorlás céljára rendeltetésszerűen használhatja. Ha azonban a rendeltetésszerű használattal felhagy, illetőleg ipara gyakorlását megszünteti, úgy a helyiség használatára való jogosultság megszűnik, s a helyiség újbóli kiutalása felől az elhelyező hatóság dönt. A bérleti jog átruházására azonban a bérlő nem jogosult. A felperesi jogelőd 1972. május 4-én bejelentette az elhelyező hatóságnak, hogy iparigazolványát visszaszolgáltatja az iparhatóságnak, és a helyiséget — a bérlőtársi helyiségrészt — az elhelyező hatóság rendelkezésére bocsátja. 755