Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 10. kötet, 1982-1985 (Budapest, 1987)

A felperes ingatlanai — a hasznosításuk módjától függetlenül — bizonyítottan olyan beépíthető ingatlanok, amelyeket a kisajátítási jogszabályok szerint is teleknek kell tekinteni, de csak abban a mértékben, miként azt a 33/1976. (IX. 5.) MT számú rendelet (továbbiakban: R.) 13. §-ának (1) bekezdése megállapítja. Ez utóbbi rendelkezés ugyanis a perbeli esetben is alkalmazandó, mivel az a kisajátítás tárgyára vonatkozóan ír elő olyan korlátozást, amelynek — eltérő rendelkezés hiányában — akkor is érvényesülnie kell, ha az ingatlan tulajdonosa nem állampolgár. E korlátozást ugyanis egyetlen, a R. 13. §-ának (2) bekezdésében foglalt körülmény befolyásolja, amely azonban kizárólag csak az állampolgárok közös tulajdonában levő ingatlanok kisajátítása esetén irányadó. A most kifejtett jogi álláspontból következően az első fokú bíróság tévedett, / amikor a felperes tulajdonában volt kisajátított ingatlanokért járó kártalanítás megállapításánál abból indult ki, hogy mind a három ingatlan teljes egészében telekként értékelhető, mivel a hivatkozott korlátozó rendelkezés nem alkalmazható. A fent kifejtettekből következően a továbbiakban a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálta, milyen összegre tehető a felperesnek járó „megfelelő" összegű kártalanítás. Arra az első fokú bíróság is helyesen mutatott rá, hogy nem fogadható el az az alperesi érvelés, amely szerint a három ingatlant valójában egy ingatlannak kellene tekinteni, mivel a kisajátítást megelőzően egy gazdasági egységet képezett, továbbá mert egyetlen tulajdonosa van. Az ingatlannyilvántartás adatai kellőképpen bizonyítják azt a tényt, hogy a felperes által egységesen hasznosított ingatlanok valójában különálló ingatlanokként voltak bejegyezve az ingatlannyilvántartásba, így azokat a jogszabály hivatkozott rendelkezéseinek megfelelően külön-külön kell értékelni. Ez utóbbi körülményre tekintettel a másodfokú bíróság mindhárom ingatlan tekintetében 1500 m2-ig terjedő területrészt telekként értékelt. A kártalanítás összegének meghatározásánál, különös tekintettel a másodfokú eljárásban előterjesztett kiegészítő szakvéleményre is, irányadónak tekintette azt a dr. H. P. szakvéleményével megerősített tényt, amelyet lényegében az ítélet ellen nem fellebbező felperes sem vitatott, hogy az ingatlanoknak a kisajátításkori állapotban történő értékesítése esetén azok együttes forgalmi értéke 224 000 forintra tehető. Az sem vitatható, hogy a perbeli ingatlanok némi befektetéssel olyan építési telekké alakíthatók lettek volna, amelyek ezt követően — ugyancsak a szakértő személyes nyilatkozatából kitűnően — a szabad forgalomban 32 Ft/m2-es áron lettek volna értékesíthetők. Ezt az adatot erősítette meg V. P. szakértő is. A kisajátítási kártalanítás meghatározásánál azonban a forgalomban elérhető eladási ár csak egyik tényező. Ezen kívül értékelni kell mindazokat az adatokat, illetőleg az ingatlanoknak mindazokat a jellemzőit, amelyeket a vonatkozó jogszabályi rendelkezés szerint fel kell deríteni, s amelyeket dr. H. P. igazságügyi szakértő szakvéleménye — a felek által sem vitatottan — kellő alapossággal tartalmaz. Mindezeket mérlegelve [Pp. 206. § (1) bek.] jutott tehát a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az ingatlanoknak telekként értékelhető része nmenként 26 forintra tehető. Az 1500 m2 feletti területrész földként történő értékelésénél a másodfokú bíróság, szemben az államigazgatási eljárásban előterjesztett szakértői értékbecs138